MÁSODIK RÉSZ

 

 

 

III. MEGÉRKEZÉS A FÖLDRE

 

 

Kristályok! Szögtársaim! Az eredmény mindenben igazolta számításaim helyességét. A kitervelt s gondosan előkészített mód szerint átsugároztam magam a Földre. Szerencsém volt, hogy a Földön is van kristály, amit mi a Holdban nem tudhattunk. (Közbevetve jegyzem meg itt, hogy tömérdek új fogalmat kell bevezetnem, amelyeket csak a későbbiek alapján fogunk terjesen megérteni. De vegyük tekintetbe, hogy nem tudományos művet írok, hanem detektívjelentést.)

- Te - állt meg Dávid diktálás közben -, nehogy azt hidd, hogy „tudomány”, „detektív” jelentenek a holdbéliek számára valamit. Úgy mondom tollba neked megfigyeléseimet, mint emberré lett holdlakó a holdbeliség és emberiség bizonyos kompromisszumával, elnagyoltan. Holdlakó az egészből egy kukkot sem értene, mert „nyelvünk”, a - hogy is mondjam - sugárzó holdmatematika, egészen más elveken épült fel. Rövidebb is. Az egész földi életet egy-két tucat képlettel és egyenlettel ki tudom fejezni a plazmától a piramisig. A holdmentalitás- és a földmentalitás közt levő alapvető különbségből származó eltéréseket csak jelzem, nagyon durván és kezdetlegesen. De hagyjuk a szőrszálhasogatást, a fő az, hogy te megértsed, amit mondok. Folytatom hát. Szabadon, gyorsan és szabatosan, all’americana.

S így folytatta:

Egy fehér, kellemetlenül puha térségen értem le a Földre. Ahogy együtt voltak összes atomjaim, felöltöttem szokott holdbeli alakomat, amelyhez hasonlót sehol a környéken nem láttam. Ez gondolkodóba ejtett. Csakhamar egy mozgó tömör jelenség merült fel előttem. Közeledett, kettőbe hasadt alsó részét váltogatva, és nem mozdult. Aztán távololdott, meg újra közeledett. Tapasztalván, hogy a jelenség függőleges irányban kiterjedtebb, mint a vízszintesben, magam is így rendeztem el kristályaimat. Erre a jelenség felső részét is meghasítva kétoldalt, a négy hasíték gyors mozgatásával messzebb távolodott, s vízszintesen bebújt egy fehér kiemelkedésbe. Én odacsúsztam a kiemelkedéshez, amely ugyanolyan anyagból való volt, mint a térség, s érzősugarammal kitapasztaltam belsejét. Hát tapasztalom ám, amint az én alakom - később kiderült róla, hogy az első ember, akit a Földön megpillantottam - éppen lefejt magáról egy réteget, amely kívül sima, belül bolyhos volt, s kidobja a térségre. Rajta kívül még ketten voltak a kiemelkedés üres belsejében. Azoknak is két félig lehasadt részük volt testük felső részén oldalt, mint az én emberemnek, de csak kettő alul. Az emberemnek e részén három volt, igaz, hogy a középső sokkal csenevészebb, mint a két szélső, csak körülbelül a térdéig ért. Sokáig haboztam, melyik minta szerint rendezzem újjá atomjaimat. Végül is ösztönösen a hármas minta mellett döntöttem. De túlbuzgalomból oly pontosan másoltam le a mintát, hogy ez később mulatságos tévedésekre adott alkalmat. De nem bántam meg a választást, mint az a későbbiek folyamán ki fog derülni. Aztán a jól végzett munka megnyugtató tudatában leültem a fehér térségen és vártam. Hosszú idő múlva az ember - újra rajta volt a vastag réteg - eleinte óvatosan, később egyre bátrabban igyekezett érintkezésbe lépni velem. Tetőgömbje felém fordított oldalán a nagy nyílás folyton tátogott, bizonyos, előttem ismeretlen szabályoknak engedelmeskedve. Többször egy csápot vagy kocsányt nyújtott ki belőle, s félig lehasadt egyik részével mutogatta a felső gömbön kétoldalt elálló ocsmány, gyűrött, kagylós lapátokat. Gyorsan fejlesztettem én is magamnak egy kocsányt, s mivel megállapítottam, hogy a kocsány s a lapát között valami összefüggés van, igyekeztem én is megteremteni magamban ezt az összefüggést: a lapát közepén nyíló piszkos lyukat s a kocsányomat összekapcsoltam tudatommal, azaz az egész átalakulás munkáját végző kristályprincípiummal, amelyet eddig tetőgömböm nagy nyílásán belül tartottam, de a kocsány elhelyezése érdekében most beljebb taszítottam. Erre nyomban neszeket észleltem, s kocsányommal igyekeztem utánozni az ember kocsányának mozgását. E neszek hasonlóak a kristályok súrlódásához, s szabályos ismétlődésük arra szolgál, hogy az ember belső princípiumát közölje a külvilággal. Később néhány képlet és egyenlet segítségével meghatároztam az emberi közlés alaptörvényeit. Így kristály princípiumom érintkezésbe lépett az emberi princípiummal. Megtudtam, hogy az Egyesült Államokban értem Földet s udvarias kötelességem azt neszezni nagy erővel: Hip-hip-hurrá az Egyesült Államokra! Négy hasítékon mozgó lények és általuk mozgásba hozott mozdulatlan tárgyak segítségével csúszva helyet változtattunk. Sokáig tartott. Más emberek közé kerültem, s ámulva kellett megállapítanom, hogy emberem csak egyik alantas fajtája az ember nevű jelenségnek. Javítani kellett tehát külső megjelenésemet. A középső hasíték vagy leffentyű méreteit is csökkentettem, ami nagy feltűnést keltett, s egy szőke fiatalember elmélázva rótt meg, hogy helytelenül cselekedtem. Én is kaptam külső, bármikor lefejthető borításréteget, s elhelyeztek egy üres kocka zárt belsejében, ahol gondosan őriztek. Belenövesztettem magam a külső rétegbe. De a számomra lapos tárgyakon s félfenekű üres hengerekben bekészített különféle színű puha maszatokhoz nem nyúltam. Az egyik őröm azzal szórakozott, hogy egy fekete festékkel telefröcskölt leveles lepény segítségével megtanítson beszédjükre. Ami, hála leleményességemnek, oly rendkívüli módon sikerült, hogy a velem foglalkozó lények láthatóan igen izgatottak lettek tőle. Az emberek általában két dimenzióban mozognak, előre-hátra, jobbra-balra, az összes lehetséges tengelyek irányában. Mikor izgalmuk tetőfokra hágott, bebújtak velem együtt egy nagy dobozba, amely egy harmadik dimenzióban, föl-le is tudott mozogni, s olyan helyre suhantunk, ahol sok ember nyüzsgött egy rakáson.

Megjelenésemet folyton javítottam, s így csakhamar tökéletes gentleman (elsőrendű kristály) lett belőlem. Ám hittek is nekem, nem is. Valóban a Holdból jövök? Nem vagyok csaló?...

- Meg kell állapítanom - sóhajtott Dávid -, ez a folytonos transzponálás holdprincípiumból emberi princípiumba, igen fárasztó. Mi például nem tudjuk, mi a csalás. No mindegy! Írd!

Egyik kiváló csoportosulásuk helyén egy emberrel hoztak össze, azt mondták, a legnagyobb elme, értsd, a legfejlettebb kristályprincípium az egész Földön. Az illető valóban lenyűgöző jelenség volt. Bozontos tetőgömbjének elülső részén holdprincípium, kozmikus értelem ragyogott. A nevét már elfelejtettem, csak azt tudom, valami ásvánnyal függött össze, s a számok ura, az 1 is benne volt. Röviden elmagyarázta, mi a Föld, az ember, az élet, a világegyetem. Később a szavakat elvetettük, s matematikai képletekben beszélgettünk. Egy óra sem telt el, úgy ismertem a Földet, mint a tenyeremet. Én megtanultam a földi matematikát, a kedves tudóst pedig megtanítottam a holdbeli matematika formanyelvére.

Ó, most már tudtam, mit, kell csinálnom! Kértem és kaptam, a tudós irányítása szerint, fekete festékkel telefröcskölt leveles lepényeket, amelyek maradandó jelekben rögzítik az emberi neszezés egységeit, a szavakat. Lepénylapozás közben nevettem és bosszankodtam. Mindent újra kellett csinálnom! Kívülről voltam csak ember, a kellő belső szerkezet nélkül. Testem nem volt földi értelemben vett emberi test.

- Nem volt bennem se vér, se ondószál, se gyomor, se ideg - jegyezte meg közbevetve Dávid -, az orrommal láttam például, a szememmel szagoltam.

Egy hétre - okul vetve kimerültségemet - egy emberi szerkezetet javító elegáns műhelybe vonultam, ahol szakadatlan munkával addig csoportosítottam atomjaimat különféle kapcsolatokba, míg tökéletes földi emberré nem váltam.

- Egy epizódot elmondok neked - állt meg újra diktálás közben Dávid. - A kristályprincípiumot herezacskómba rejtettem, de mivel csakhamar kellemes kapcsolatba léptem a szolgálatomra beosztott szobaleánnyal, akin, akaratlanul, sorvasztó sebeket ejtettem emiatt, érett megfontolás után a mellékvesémben rejtettem el (igen, elrejtettem, mert az emberek magatartásában volt valami, ami óvatosságra intett!) lényem magját, átalakulásaim alapokát és eszközét: a kristály-princípiumot. Ha nem így történik, ma már esetleg megszűntem élő egységnek lenni: vagy régen szétestem kristály-gyerekké, az egyből harmincbillió lett, egy öntudat helyett harmincbillió, amelyek sem együttvéve, sem bárhogy csoportosítva, sem egyenként nem azonosak az én tudatommal... így pedig a Föld császára vagyok, aki azonban kénytelen aludni, enni, ürüléket hagyni maga után, s aki italban, nőben, szórakozásban vagy a gondolat játékában keresi a gyógyító-szert a Föld egyetlen csapása, az élet ellen.

Természetesen igyekeztem tökéletessé építeni magamat - folytatta a tollbamondást Dávid - mint embert, ami páratlanul sikerült. Míg embert utánzó kristálycsoport voltam csak, életem tartalmatlan automataélet volt. Ma, bánt ugyan az emberi lét sok piszkos funkcióbeli kényszere, kristályprincípiumom visszariad mindezektől a mocskosságoktól, megalázó dolgoktól, de viszont ha már az ember ember, lehet a létet élvezni, csak nem szabad gondolkozni rajta, s le kell mondani minden finomságról. Baromhoz baromi lét ülik. Az emberiségnek ma az a baja, hogy baromul baromfiistállóban istennek képzeli magát (ez olyasvalami, mint nálunk a Legfelsőbb Kristályprincípium). Ha kivetkőzik aljas szokásaiból, s létét a gondolat és jóindulat kettős jegye alá rendeli, amire néhányan már törekedtek is, vitathatatlanul van helye - mint egyetlen ily nemű jelenségnek - a Mindenségben. Ha azonban az isteni gondolattal agyában megmarad pimasz moszatnak, a holdbéli kozmikus kristálybecsület megköveteli, hogy letöröljük a Föld ótvaros és sebfolyós pofájáról ezt a nyüzsgő penészréteget, az emberiséget.

- Remek! - szóltam közbe. - Csatlakozom!

Dávid kecses kézlengetéssel köszönte meg az őszinte hízelgést, s zavartalanul folytatta:

- Igen, remekbe alkottam minden szervemet; ami nem kellett, azt elhagytam, a vakbelet például. Gyomorfal, sav, bélrendszer - mind elsőrendű munka. Mily szerencse, hogy ösztönösen a férfialak mellett döntöttem, elegánsabb létforma, mint a szakaszosan vérző női test, és sok, felelőtlen kellemességet biztosít tulajdonosának.

Legfontosabb feladatomnak azt tartottam - miután ekként módomban volt a hallatlanul fárasztó emberi lét koptató hatásait ellensúlyoznom -, hogy apróra megismerjem a Földet és világát. Közben el kellett tűrnöm két tünetet. Az egyik: az emberek istent akartak csinálni belőlem, csak azért, hogy úgy istentelenkedhessenek velem, amiként akarnak. A másik: megszédített kiváltságos helyzetem, s kezdtem úgy viselkedni, mint a földi emberiségvezetők, az ún. uralkodók, zabáltam az életet, s hogy ezt korlátlanul tehessem, szabályok közé akartam szorítani az emberek létét, mivel azonban ez nem volt módomban, a kristály lét halovány emlék képébe menekültem, a szerelembe. Az a veszedelem fenyegetett, hogy olyan nagyszabású csirkefogó lesz belőlem, mint a hajdani emberiség vezetők (sahok, császárok és trónörökösök), s egy szép napon eladom a kristályprincípiumomat, lemondva ezzel a Holdba visszatérés lehetőségéről, hogy még egy - az utolsó! - üveg pezsgőt (a kristályprincípiumot erősítő, de egyben elhomályosító szer) vásárolhassak magamnak, s még egy - az utolsó! - szajha (kristályprincípium-vesztegető) ölébe hajthassam le fejem.

Végül is úgy kellett megszöknöm a Földről. De még nem tartunk ott. Előbb ismerkedjünk meg az emberrel és világával.

 

 

 

IV. MI A FÖLD?

 

 

A Föld közelről nem az égre függesztett nagy tükör, amely földfényes éjszakáinkon szokott világítani, hanem egy pocsék, rücskös göröngy. Utálatos híg nyálka veszi körül, amelyben tömöttebb csomók úszkálnak. A nyálka ide-oda örvénylik, száguld, a csomók le-lezuhannak vagy csurognak a felszínére, majd ismét felszivárognak. A Föld lakhatatlan, legalábbis értelmes kristályok számára, akik a Földön valóságos páriák, mert vékony kérgében csak itt-ott húzódhatnak meg igen elkorcsosult állapotban. A hasas korong alakú Földet vékony kéreg borítja. A kéreg alatt állítólag még rendezetlenül fortyognak az atomok. A kéreg csak itt-ott szilárd, illetve szilárd anyaga csak itt-ott emelkedik ki az egész kérget elborító latyakból. Az emberek földgolyóról beszélnek, helyesebb lenne a latyakkorong elnevezés. A kérget sűrű penész borítja. Van helyhez kötött és van helyét változtató penész. A szakállas, helyhez kötött penész s a mozgó pöttypenész folyton keletkezik, nő, majd csökken és elenyészik. Ezt nevezik a Földön életnek. Az élet jellegzetes földi jelenség. Párja nincs a Mindenségben, s ezért érdemes kissé közelebbről megismerkednünk Vele.

Az ember durva meghatározással így osztályozza világát: A kérget tevő anyagokat ásványoknak mondja, ezek egy része elporlad, s a penész holt hulladékával ragacsféleséget alkot, ez a tulajdonképpeni föld, a kéreg felszíne. Pár kozmikus pillanattal ezelőtt bolyhokat kezdett a föld magából növeszteni, a penész helyhez kötött változatát. Bizonyos bolyhok később elszakadtak a talajtól, s kezdtek szertemászni. A penésznek az ásványoktól eltérő felépítését szerves világnak nevezi az ember; amaz a szervetlen világ. A helyhez kötött penész növényzet nevet visel. A mászó penész közös neve: állat.

S itt lép fel az „élet”, e különös jelenség, amelynek kezdetéről senki sem tud semmit. A penész egyszer csak megjelent és szaporodott. Vegyünk egy növényt. Kibújik a kéregből, bizonyos magasságot elér, aztán csökken, pusztul, leroskad, s elkeveredik a kéreggel. Ahol sok penész pusztul így el, ott dúsabban hajt ki újra. Ahhoz azonban, hogy új növény keletkezzék, két princípiumnak kell egyesülnie, nevezzük őket férfi- és nő-princípiumnak. A kettőt hordozhatja ugyanaz az egyed is, de rendszerint külön-külön egyedekben fordulnak elő. E két princípiumnak mókás és feltűnő az alakja. Funkciójuk a szaporodás.

Vannak penészfajták, amelyek részben olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, mint a helyhez kötöttek, s részben olyanokkal, mint a szertemászók. Úgy gondolom, hogy bizonyos penészfajták számára tűrhetetlenné vált az egy helyben való tartózkodás, igyekeztek szabadulni, ami egyszer csak sikerült is nekik: így keletkeztek a mozgó penészek, az állatok.

Nomármost, mitől nő a növény? Attól, hogy a kéreg s a levegő nevű híg nyálka bizonyos részeit, anyagocskáit, atomjait felszippantja magába, s áthasonítja őket saját testévé. Nevezzük ezt az eljárást evésnek. A növény eszi a földet és a levegőt, de - néhány kivételtől eltekintve, legalábbis a Föld mai korszakában - nem eszi egymást.

Az állatot, mint láttuk, az különbözteti meg a növénytől, hogy nincs a kéreghez erősítve, mászik rajta, úszik a víz nevű világlatyakban, repül a levegőben, de vagy mászik, vagy úszik, vagy repül, a három tevékenység kölcsönösen kizárja egymást, bár vannak e három közül kettőt-kettőt összekapcsolók és pszeudoformák, s mennél inkább, annál életképtelenebbek. Az állat eszi a kérget, a latyakot, a növényt és - egymást. Sőt! A legtöbb állat úgy van teremtve, hogy életének alapfeltétele más életek elpusztítása, megsemmisítése. Aggasztó tünet!

Általában szerves lény csak kevés szervetlent hasonít át magába, pimasz lustaságában és lelkiismeretlenségében könnyebb neki „félig kész életet” más szervestől elrabolni. Ne feledjük azonban, hogy ez a zsiványkodás az állatnál kezdődik. A növény tisztességesebb lelkületű. De csak szemre! Vannak ugyanis növények, amelyek igen kicsinyek, s zabálnak mindent, ásványt, növényt, állatot. Ez a „földi penész”.

A növény csak azt és annyit szív magába, amit át tud hasonítani. Az állat egyik végén egy nyíláson át behabzsol magába mindent, átcsúsztatja testén, közben válogatja ki szervezete a neki kellő anyagokat a masszából, a többit aztán teste másik végén egyenesen e célra szolgáló lyukon bocsátja ki, s közönyös undorral eltávolodik tőle...

Az állat, mint mondottam, helyet változtat, erre a célra teste alul és oldalt meghasadozik. A hasítékokat lábnak (alsó), karnak (csak embernél! felső), szárnynak (csak madárnál, a repülő állatnál!) és úszónak (vízbeli hal) nevezik. A lábak száma kettőtől elvileg a végtelenig nyúlik, mert nincs rá törvény, hogy például y lábnál többje egy állatnak sem lehet. Uralkodó típus a két- és a négylábú.

Itt jegyzem meg, hogy a kezdetleges vagy igen kicsiny alakulatokkal, az átmeneti formákkal nem foglalkozom. Ez csak az emberi szőrszálhasogatást érdekli, mert lényegében az ún. egysejtű állat ugyanúgy viselkedik, mint a legnagyobb, sőt óriás termetű, az is mindig egyik oldalán fogad be, s a másik oldalán ürít, sejtfala megnyitásával. Az amőba sem eszik és ürít ugyanazon a nyíláson, s ez a döntő! NB. Sejt a földi élet alapelve.

Hogyan szaporodik az állat? A véges eseteket és a kivételeket itt is mellőzöm. A folyamat tipikus megjelenési alakját elemzem csak. Minden állatfaj két csoportba sorolható egyedekből áll; egyik csoport a hím, a másik a nőstény. Az ember a maga hímjét férfinak, nőstényét nőnek nevezi. A nőstényben keletkezik egy sejt (valójában több és szakaszosan, de az a lényeg szempontjából nem fontos), abból lesz az új állat, ha a hím érintkezésbe kerül a nősténnyel. Hogy ez megtörténhessék, a hím kis szerkezetet hord, amelynek nyúlványát bevezeti a nősténybe az erre rendeltetett résen, amely állandóan nyitva van. Ez az aktus rendkívüli eseménye az állatvilágnak. Vajon miért? Erre is van felelet. Azért, mert az egyesüléskor a kristálylét boldogsága önti el az állatot, amely az egyesülés végrehajtása kedvéért nagy utakat tesz, életét kockáztatja, küzd, öl, őrjöng, külön neszeket hallat, külön illatot permetez. Mikor azonban lezajlott a folyamat, a két egyed fütyül egymásra, sőt egyik megmarja, megcsonkítja vagy megeszi a másikat; éppen ezért van parányi hím, amely jóval nagyobb nőstény fent említett résében tölti el egész életét, mindenkori szolgálatra készen. Komikus és ronda mulatság, de kellemes.

A hímváladék behatol a nőstényi sejtbe, amely erre, nosza, elkezd oszlani, szaporodni, s épül az új állategyed, amelyet életképességi fokának eléréséig a nőstény rejteget testén kívül vagy testén belül.

A művelet tetszés szerint ismételhető, s így A és B egyed leszármazottainak száma elvben végtelen. A természetben azonban másként van.

Előbb említettem a csonkítást és ölést. A növény csonkítható, de azért nem pusztul el, sőt ha érintkezésben marad a földdel, annál buzgóbban igyekszik megfelelni a nevének. Csak akkor szűnik meg egyedi élete, ha megszakad szabályozott állandó érintkezése a földdel. Az állat már nehezebben tűri a csonkítást, s bizonyos részeinek lecsippentésével vagy idegen tárgynak testébe dugásával, erőszakos beledobásával megszűnik élni, meghal. A halál erőszakos előidézése ölés.

Az evés tehát az ölés egyik fajtája. A Föld tehát hulla- és vérszagú. Mocsok egy égitest, mondhatom, hisz önmagát eszi.

Az ásvány (szegény, néma, öntudatlan testvérünk!), a növény, az állat kettős rabszolga: a természet (minden, ami a Földön van, s nem ember alkotta) és az ember rabszolgája. Az ember feldúlja és irtja az ásványvilágot, irtja a növényt, az állatot, részben testén belül, részben testén kívül átalakítja őket táplálékká, ruhává, szerszámmá, lakóhellyé stb. stb. Az ember a Föld ura! Sajnos!

 

 

 

V. MUCOR BIPES ERECTUS

 

 

A Földet az ember (tudományos nevén: Mucor Bipes Erectus, azaz két lábon egyenesen járó penész) gömb alakúnak képzeli, gőgjében így is ábrázolja, de mivel ilyen golyótárgyakat, amelyek a szárazföldek görbületét szemléltetően mutatják, nem tud kényelmesen kezelni, korán áttért sík ábrázolására, mely persze meghamisítja a méreteket és viszonyokat, de az embernek használható, mert a bamba penész a Föld egész felületét síknak érzi, s az eget akkor is feje fölött látja, amikor valójában fejjel lóg bele. Most már tudja a szerencsétlen, hogy egy homokszem - a Naprendszer - igen kis része az ő lakóhelye, s ez a homokszem is eltűnik egy homokdomb miriádnyi szemecskéje között, de azért úgy él az alávaló, mintha nemcsak a Föld, de a Mindenség ura volna.

Ismerjük el, mindig sejtett egy Mindenségelvet, amelyet hol számtalan, hol egy alakban képzelt el, a maga tapasztalati világához szabva, állatnak, embernek, állat-embernek, Igének és Eszmének, Elvnek és Végzetnek, de evési és szaporodási kényszere mindig alantas helyet fog kijelölni számára a Világegyetemben. Excrementumból nem lesz gyémánt, akármeddig csiszolja is magát. Kozmikus büntetése a gondolat. Jaj az emberiség gondolkodóinak, akik csak a révült rajongás, a tiszteletlen röhej s a kétségbeesés közt választhatnak! Még azt is megöli előbb ez a penésznépség, akit utóbb istenévé ültet a saját fejére. S hogy általában hogy elbohócosítja isteneit, arról ne is beszéljünk.

Egyetlen menedéke volna: az önzetlen jóság, erre pedig olyan lény, aki eszik, képtelén.

Az ember ma már jól ismeri kis világának százmilliárdnyi apró részletét, szerencsés úton kikukkantott a nagy Mindenségbe is, és belepislantott a láthatatlan parányok piciny Mindenségébe is. Elméje közeledik a kristályprincípiumhoz, de nyakig ül saját mocskában. Nem is tudom, milyen tréfája a Nagy Mindenségelvnek, hogy ezt a maszat moszatot megajándékozta a Mindenség megsejtésének képességével.

Képzeljünk egy ellipszispályát. Egyik gyújtópontjában a Kristályelv ragyog forogva. Az emberiség ezen a pályán kering a Kristályelv körül, közeledve hozzá s távolodva tőle az Evési Princípium sötét és mocskos régióiba, ahova útjának túlnyomó része esik. A Kristályelv maga a legrövidebb úton rohan a Jóság-Szépség egység Nagy Mindenségelve felé. A kérdés csak az, beléhull-e majd egykor az emberiség a Kristályelvbe, hogy vele egyesülve folytassa útját a Nagy Mindenségelv felé, vagy elszakad, hogy megsemmisüljön a zabálás sötét régióiban, vagy örökké mostani pályáját futja mindaddig, míg a Kristályelv a Nagy Mindenségbe hull vele együtt. Az első lehetőség az emberiség megjavulásával egyértelmű. Kevés a valószínűsége, míg az embernek hasa és hasaalja van. A második eshetőség beteljesülésére tökéletesen rászolgált, de kár lenne a benne rejlő parányi Kristályelv pusztulásáért. Legvalószínűbb és egyben legszörnyűbb a harmadik: nyakig ganajban ülni, s fejjel az eget verni. De talán éppen ez az emberi sors.

Az ember a legmagasabb rendű állatnak tartja magát, de az „állat” névtől idegenkedik. Gőgjében a majom s az ember alakú isten közé helyezi magát. A másodiknak „fia” az elsőnek unokatestvére. Attól indul, s e felé tart. Valójában fordított a helyzet. Istentől indul, s a majom felé tart. De ez a hiedelem csak nagyzási hóbortjának gyümölcse, s az nem bizonyíték a majomrokonság mellett, hogy hajdan ő is négykézláb járt, ami nem is igaz, mert a majom, még a legsúlyosabb, az orangután is, az erdők teteje felé, a lombozat közt él, s így mind a négy végtagjával kapaszkodik; ezt tehette az ember is, ha a majom rokona. De nem az. A majom elég gonosz indulatú, de még mindig szerzetesi szent az emberhez képest. A majom nem visel háborút.

Az ember, megfigyeléseim szerint a legmagasabb rendű moszat, amely eredetileg vízben tenyészett. Ott szakadt el a talajtól, ami egyúttal képessé tette zabálási szerkezetének tökéletesítésére. Valamilyen kataklizmában szárazon maradt, s hasonulnia kellett az új környezethez. Falánksága, mozgási készsége s pusztítási hajlama páratlan. Ez tette képessé, hogy a Föld egész szervetlen és szerves részét leigázza, hatalma alá hajtsa. Igen ravasz és leleményes. Fején növő hosszú szőrzetét összefonva elrejti, vagy többé-kevésbé megkurtítja. Itt-ott el is tünteti, de csak azért, hogy annál jobban hasonlítson a majomhoz, amelynek kis haja, kis szakálla a nyírt ember viseletére emlékeztet. Az ember azért irtja a mértéktelen szőrt a fejéről, mert ha meghagyná, testét áruló módon félig vagy egészen elborítaná, s ha ilyen állapotban kerülne vízbe, hosszan elúszó vagy testére boruló fejszőrzete nyilván elárulná, hogy igazi helye a pocsolya, a többi ázalagok között. A több ezer éves módszeres irtás eredménye, hogy a szőrzet teljesen tűnőben van az ember fejéről.

Azért helyezte magát az ember az állatvilág élére, hogy ezzel igazolja, ő megehet mindenkit, de őt nem eheti meg (jog szerint) senki, mert neki lelke van. Nevetséges! Lelke csak a fenséges kristálynak van. A vadat vadásszák, a halat halászszák, a madarat madarásszák, de az embert nem emberészik! Jellemző különbségtétel!

A szegény röghöz ragadt és néma növényekkel úgy bánik el az ember, ahogy kedve tartja. Nincs messze az idő, amikorra írmagját is elveszejtve, kipusztítja a Föld színéről. Akkor azonban utol fogja érni a végzet, a lét egészen meg fog változni a rücskös korongon, a nagyralátó moszat újra cserélhet testet.

A vízzel is fog egyszer valami történni, a körforgás befejeződik, a csurgás megáll. A víz átalakul, végérvényesen újjárendezve kezdetleges atomjait. Mit fog akkor csinálni az elbizakodott moszat, amely ma is nosztalgiával gondol a meleg pocsolyára, amelyben életre fakadt: teste nagyobbrészt víz, bárminő alakban felvett tápláléka szintén, mosdik, fürdik, imádja a latyak minden fajtáját, s az új egyednek az anyaegyed sötét, meleg pocsolyát készít saját hasában, mindaddig ott is tartja, míg a kölyök ott benn át nem alakul vízi lényből szárazföldi lénnyé, amikor is kirúgja a pocsolyás hólyag oldalát, s kimászik a napvilágra? Mi lesz akkor a moszatból? Kristály nem, az bizonyos. Mulatságos ellentét: hogyha vízbe dugják, megdöglik.

A Föld száraz felszíne nem az embernek teremtődött. Ásvány, növény és állat jól érzi magát ott, ahol tenyészik.

Mielőtt továbbmennék, egy új fogalompárt kell itt bevezetnem: hideg-meleg. Az ember sem tudja megmagyarázni, mi az, de nem szereti se az egyiket, se a másikat, csak módjával. A Nap sugara, a tűz lehelete, az állat teste a déli szél meleg érzetét kelti az ember bőrén: míg enyhe, kéjesen nyújtózik tőle; ha túlságos, menekül előle. Az állat teste sose túlságosan meleg; ha az, az állat beteg. A nagyfokú melegbe bele is pusztulhat az ember. A meleg ellentéte a hideg. A hó, a jég, a Föld talpa és feje teteje, a fém, a legtöbb víz a szabad természetben hideg. Melegben az ember fulladozik, guta kerülgeti, hidegben sejtjei (atomképlet) berzenkednek, hogy nem játszanak tovább, az ember tagjai egyenként elhalnak, végül az egész moszat egyedi léte megszűnik. Mármost ez nem is olyan érdekes, érez vagy nem érez a moszat, fontos az? Érdekes ott kezd lenni a dolog, amikor megállapítjuk, hogy nincs a Földnek olyan pontja felszínén vagy helyzete forgása és keringése közben, ahol vagy hideg, vagy meleg ne volna. Mivel mind a kettő ellensége az embernek, aki fél, szenved és pusztul tőlük bizonyos mértéken felül, nyilvánvaló, hogy a Föld nem az embernek teremtődött

A Föld, a víz, a zuzmó, a jegesmedve nem fázik. A Földnek, a víznek, a pálmának és az óriáskígyónak nincs melege. Az Egyenlítőnek éppúgy megvan a maga külön állat- és növényvilága, mint a Sarkoknak. Az a forróságban, ez a havas jég birodalmában érzi jól magát. Csak az ember szenved mindenütt a Föld felszínén. Legjobban érzi magát az anyja sötét-langy hasában és saját sötét-langy ágyában. Az ember tehát birtokolja a szárazföldet. Langy pocsolyába való. Ilyen azonban nincs már a Földön, az ember tehát teremt magának langy pocsolyát a saját lelkében, amiről még bővebben lesz szó.

Betolakodottságát az is mutatja, hogy az ember fél. Félelmét, amely öröklődő és állandó, egy sajátságos jelenséggel vezeti le, amit vallásnak nevez.

Az ember az ásvány-, növény- és állatvilágot együttesen természetnek nevezi. Ettől is retteg, rettegését azonban bámulat alá rejti. Félni van is oka, mert a természet igen hajlamos az ember kipusztítására. Amiként az ember levakarja kenyeréről a penészt, a Föld is igyekszik - én azt hiszem, tudatosan és terv szerint, erre mutatnak az ún. természeti törvények - levakarni képéről a penésznek ezt a mozgó faját, ezzel ellentétben a helyhez kötöttet egyenesen tenyészti. Az állatokkal is kedve szerint játszik, de mivel az állat otthon van, jól érzi magát, ahol s amilyen körülmények között van, szabadon is szaporodik (ha az ember bele nem avatkozik) mindaddig, amíg meg nem változnak körülette a természeti körülmények, a változás beálltakor vagy átalakul, vagy elpusztul, esetleg bizonyos arányban hajtja végre ezeket a folyamatokat, sőt új alakzatok támadnak, vagy addig ismeretlenek törnek élre. Ha bármely korszakát nézzük a Földnek, a kor növényei és állatai - látható bizonyíték: dús tenyészésük - jól érezték magukat. Az ember, amióta csak megjelent a kéreg tetején, folyton panaszkodik. És küzd. Harcol a Földdel, illetve a Föld zsoldosával, a természettel. Az egyes embert, az egyes emberi családot játszva el tudná pusztítani a természet, amely ellen az ember két módon védekezik: 1. csoportosulással, 2. természetellenes eljárással. Az elsőt társadalomnak, a másodikat civilizációnak nevezik. E két tényező teszi lehetővé számára a Kristályprincípium felfedezését saját belsejében. Ennek az elvnek ápolását és fejlesztését kultúrának hívja. Ez az egy vonal az egyébként sokvonalú mocskos életében, amely kozmikus figyelemre méltó.

Még van egy tulajdonsága, amely egyedülálló a Földön: a kíváncsiság. Az emberiség valódi jelszava: miért? Ez teszi képessé saját világa s a Mindenség kutatására. Rendszerező kíváncsisága eredményét tudománynak hívja. A zsiráf nem akarja tudni, hogyan él a poloska, a borókafenyő nem álmodik pálmáról, de az ember mind a négy említett penészfélét töviről hegyire ismerni akarja.

Egyetlen kozmikus jelenség, azaz pozitívum, kézzelfogható tömör realitás az emberi életben: a gondolat.

- Micsoda?! - néztem rá csodálkozva Dávidra.

- Ezt te nem érted. Minden jelenség csak, egy a valóság: a gondolat, az ember fölött a végtelen nagyban s alatta a végtelen kicsiben: a Matematikai Gondolat, közbül, az emberi nagyságrend világában a Költői Gondolat - legyintett türelmetlenül. - Te csak írd, amit mondok.

És beszélt tovább.

A gondolat hordozói: a tudományukat forradalmasító tudósok s a költészetet forradalmasító költők.

Az igazi ember, szóval a valódi mocsok, irtózik a gondolattól, amely elfordítja figyelmét potrohától és ágyékától, s igyekszik hordozóit lehetetlenné tenni. Száműzi, éhezteti, megmérgezi, megégeti, halálba hajszolja őket, s ha a végső eszközhöz nem nyúlhat, legalább tűrhetetlenné igyekszik tenni életüket, s megfosztja őket a tudós, illetve költő elnevezéstől. Mikor aztán annak rendje és módja szerint felfordultak, a hóhérok és üldözők fiai isteneket csinálnak a hullák emlékéből; ezzel az elmés eljárással egyaránt diadalmaskodhat a hóhéri s a gondolati princípium. A pribék jóllakott, s akit elevenen lábáról leütöttek, ércben megint talpra, sőt talpazatra állt.

Kedves Szögtársaim! Egy másik jelentésemben képletekbe foglalva közlöm külön-külön az egyes emberi tudományok mibenlétét; ezekből a képletcsoportokból meg fogják tudni mindazt, amit az ember önmagáról, a földi világról s a Mindenségről tud, vagy tudni vél. Ott nem gyakorolok bírálatot. Egyszerűen adom a teljes Emberi Ismeretet. Ott találjátok meg azoknak a földi neveknek és fogalmaknak kulcsát, amelyeket itt mint ismerteket használok. Az amoda mellékelt index (mert tudománytalan minden tudományos mű, amelynek a végén nincs index!) felölel minden földi elnevezést és fogalmat Az indexben rövid meghatározás világosít fel arról, hogy például mi a próféta, és mi a ganaj, mi az ondószál, s mi a dinamó, mi a tőke, s mi az abszolút lopás, micsoda Napóleon, s micsoda a bárcás és így tovább. A hozzájuk fűzött jelek azokra a helyekre utalnak, ahol részletesen foglalkozom a jelzett fogalommal, illetőleg elnevezéssel.

Itt bírálok és mérlegelek. Aki ezt a jelentést itt-ott nem érti, szótárszerűen használja hozzá amazt. Látni fogjátok, milyen szőrszálhasogató az ember, s mily sok olyasmit tud, amit nem érdemes tudni. Nagyra van a különbségtétellel egysejtű s harmincbillió sejtből álló egyed (ember) között, mintha olyan nagy lenne a távolság egy és harmincbillió között (lásd az indexben: infláció), s mintha olyan fontos volna, hogy az amőba nem szoptat, a tehén viszont igen. Részletesen leírja az apró lótetű ivarszerveit, pedig maga egy egész elefánt is mekkora semmiség olyan Naprendszerben, amely cakumpakk csak egy porszem! A kis mocskos penésznek különben is mániája az ivarszerv. A Földön található összes e nemű szerszámokról annyit firkált össze, hogy a róluk szóló könyvek egymás végébe rakva hídul szolgálhatnának a Föld és a Hold között.

De hagyján?

Lássuk most már az Emberiséget mint egységet s az Embert mint egyedet a maga világában. Hál’ isten, hogy a kristálynak nincs gyomra, nincs benne, ami felforduljon.

 

 

 

VI. A KÉTLÁBÚ PENÉSZ TELEPÜLÉSE

 

 

Az ember szereti azt hinni, hogy a természet kísérletezőműhelyéből ő került ki utoljára s a legtökéletesebbnek. Mivel a mikroszkópot elég későn találta fel, fogalma sincs róla, hogy a baktérium mikor jelent meg a Földön, pedig ha megelőzte az embert, s biztos, hogy ez történt, mert az emberi élet bizonyos funkcióinak elvégzéséhez szükséges a baktérium, tehát a kifejlődő ember életműködése körébe vont már meglevő más életeket, akkor eggyel több a bizonyíték: az ember nem végcél, s ha nem az, akkor nem is a legtökéletesebb, egyszóval csupán közjáték a Föld történetében. Mindazonáltal úgy viselkedik, mintha az övé volna a világ. Ezzel szemben minden jel arra mutat, hogy a baktérium lassan-lassan fölébe kerekedik az embernek. A baktérium fölött nincs korlátlan hatalma, amit az is mutat, hogy az embert segítő baktériumfajták számát felülmúlja az embert pusztító baktériumfajták száma. Az ember néhány kozmikus pillanat óta erélyesen tud védekezni a betegségokozó baktériumok ellen, vagyis azok ellen a fajták ellen, amelyeknek világa érintkezésben van az ő világával. A többit, ha ismeri is (pedig hol van tőle!), nem tudja ellenőrizni. Előre látható az az idő, amikor a baktérium úgy az ember fölé fog kerekedni, mint az első parányi emlősök kerekedtek az óriás hüllők fölé.

Itt kell megemlékeznem azokról a látható lényekről is, amelyek az élő embert eszik: bolha, poloska, tetű, légy, hangya stb., amelyek módfelett elszaporodnak ott és akkor, ahol és amikor az emberek-mással (például háborúval) vannak elfoglalva, mint szüntelen harcukkal a természet ellen. Ha az ember csak úgy, olyan védekezésre képtelenül nőne bele a világba, mint a rózsatő, már az utolsót is régen megették volna a baktériumok s az élősdiek, ahogy a rózsatetvek eszik meg a rózsatőt. Az ichthyosaurus ma ásatag csoda, az ember is az lesz valamikor.

Kozmikus szempontból tehát teljesen mellékes, mily időpontban jelent meg a Földön, illetve mikor mászott ki a kéreg száraz felületére. Egyszerre csak itt volt a Föld több pontján egy időben, az Egyenlítőtől és a sarkoktól egyformán oly messze, hogy meg se süljön, de meg se fagyjon. Példátlan gazsága és ravaszsága gyors szaporodást biztosított neki, s a kéreg aránylag lakhatatlan pontjaira is elszemtelenedett, színét változtatva a napsütés erőssége s a talajviszonyok szerint. Itt feketére sült, amott vörösre pirult, emitt megbarnult, amott sárga lett, ismét más helyen fehér. Ez utóbbi változat a legpimaszabb, a vöröst kiirtotta, a feketét rabszolgájává tette, a barnát leigázta, s a sárga csak úgy tudott élni, hogy fallal és határátlépési tilalommal védekezett ellene. Ma a fehér penész az úr a többi fölött.

Amíg az ember meleg pocsolyákban tenyészett, petéit vagy tojásait biztos helyen lerakta, ahol azok saját veszélyükre egyeddé fejlődtek, vagy elpusztultak. Amikor szárazra került, észre kellett vennie, hogy maga is nagy nehezen boldogul az új élettel, petéi meg egyenesen képtelenek megküzdeni vele. A pocsolyákban hermafrodita volt az ember, a véletlen szabta meg a férfi- s a nőprincípium játékát benne. Ezzel a társával ma férfi, amazzal másnap nő volt. Szárazra jutva, azzal a biológiai kérdéssel került szembe, hova tegye a petéit. Szülőhazája feltételeit csak saját testében találta meg, a petét belseje meleg, sötét vizeiben rejtegette. Kényelmetlen dolog volt a pete hasban nevelése, ezért az élelmesebbek arra kényszerítették a maflábbakat, hogy csak mint nő viselkedjenek, maguk meg csak férfimód tevékenykedtek a peteügyben. A kényszerből aztán hajlam, majd törvényszerűség lett. Az ember két változatra szakadt (s vele az állatvilág egy része is): férfira és nőre. Mindez nem mehetett simán. Pofon, rúgás, agyoncsapás géniuszai álltak őrt a női nem születésénél. Az Ádám-legenda annyiban igaz, hogy előbb volt egy (hermafrodita) Ádám, s csak aztán lett a nőstény Éva. A nő tehát biológiai rabszolga, s ezért társadalmilag is könnyen rabszolgásítható...

Íme, általános verekedéssel kezdődött az ember földfelszíni élete. Nyomai az ún. szerelemben ma is fellelhetők (uralkodási vágy, civakodás, diadalérzés, legyőzetési tudat; kóros változatok: szadizmus, mazochizmus stb.).

Most azonban új probléma merült fel: a férfinak nő kellett, a nőnek férfi. E téren a legnagyobb összevisszaság uralkodik ma is.

Kezdetben valószínűleg az történt, hogy egy-egy hím férfi összeterelt, vagy ivadékaiból nevelt magának étvágyát kielégítő számú nőstényt. Ezek a hímek elvben egyenlőek voltak egymás közt, ámbár az erősebb hím rákényszerítette akaratát a gyöngébbre, de ez a függő viszony nem volt sem folytonos, sem állandó. A hím azonban feltétlen ura volt azoknak a nőstényeknek, akiket szülésre kényszerített. Az a szétválasztás, amely a napfényen pofozkodással kezdődött, hogy ki legyen a nő, és ki legyen a férfi, később automatikusan ment végbe a nőstény hasában. Így férfi- és női ivadékok keletkeztek. Az első fiúivadékban megjelent az első született és intézményes hím rabszolga. A férfiak elvi egyenlőségének ezzel örökre befellegzett...

„Nem vagy teljes jogú férfi” - ítélkezett az apa fia fölött.

A fiú viszont fellázadhatott az apa ellen. A nőstények marakodhattak egymás közt. Igazságot kellett tenni. Ki tette? Akinek a legkeményebb pofon rejtőzött a markában. Nem mindig az apa, akiből csakhamar főapa lett, mert az ivadékok egymással és szüleikkel szeretkezvén, szintén apává és anyává lettek.

Végül olyan kulimász jött létre, hogy a főapa például saját fiának unokatestvére lett, s a leánya nagyanyja volt legfiatalabb feleségének.

Mindegy!

Így vagy úgy, a kezdetleges család törzzsé nőtt, ahol már szabályozni kellett, ki kivel hálhat.

Sok helyütt (négerek, eszkimók, indiánok, pápuák) ma is a törzs a legmagasabb formája az emberi csoportosulásnak. A fehérek, sárgák- és barnák azonban kialakítottak egy magasabb formát: a népet vagy ennek türelmetlen változatát, a nemzetet.

A barnák és sárgák tömörültek először néppé, valószínűleg úgy, hogy a több törzs összefogott, s közös vezetőben állapodott meg, vagy valakinek oly félelmetes praclija volt, hogy kikiálthatta magát vezetővé. A sárgák békén fejlődtek szellemi és anyagi kínai faluk mögött. A barnákat megtámadták a legkésőbb néppé alakult fehérek, és sorra hátrább szólították őket; a pun háborúk s az antiszemitizmus ennek az ősi harcnak újabb változatai. Az utóbbi ma sem ért még véget.

A fehér nép a világ egy kis kedvező, de igen tagolt csücskében már összeállásakor vidékenként más és más arculatot mutatott. Ez értelemben nem fehér népről, hanem népekről kell beszélnünk. Szaporák és dühösek. Folyton irtották egymást, s ide-oda taszigálódtak a rendelkezésükre álló kis térségen, vitássá téve minden egérlyukat és maroknyi földet. S egy adott pillanatban kirajzottak szerteszét a Földön. Alaptörvény, hogy mindig jöttmentből lesz uralkodó. A fehérek is császáraivá lettek a szüléseknek. Ma az a helyzet, hogy sárgának, feketének, vörösnek nincs fehér szolgája, a fehérnek azonban szolgája a vörös és a fekete, a sárga még nem.

A nép közös életének helyét országnak, formáját államnak nevezik. Az ország azért fizikai valóság, az állam gondolati. Az első cserélhető, a második változtatható.

Az ország a maga egészében nem látható, csak kiterjedése észlelhető. E területen azonban igen láthatóak a települési foltok, az un. városok vagy községek. A város a legmagasabb ilynemű kiterjedési valóság, amelyet az ember fel tud fogni, sőt át is tud tekinteni, különösen repülőgépről. Az országról csak részfogalmai lehetnek, amelyeket elméjében rak össze egységgé. Az államról viszont pontos összegezett fogalma van, míg a részfogalmakat itt nem látja tisztán. Ez az ellentét szemmel láthatóan sok baj forrása.

A Föld mai képe ebben a vonatkozásban rendkívül tanulságos. Vannak rajta államok, országok, primitív törzsek, még primitívebb családfoltok, amelyek mint egyetlen képeskönyv őrzik az emberi társadalom fejlődésének minden eddig megvolt szakaszát a barlanglakástól, a kezdetleges kommunizmustól a feudális isteni császárságokon és palotavárosaikon át az Egyesült Államok elnökének állami jachtjáig s a szuperkapitalizmusig... Vannak civilizált és kulturált államok, vannak civilizált, de kulturálatlan országok, vannak kulturált, de civilizálatlan népközösségek, s vannak állati sorban tengődő törzs- vagy családcsoportok.

Mivel azonban a fehér ember, jelesül az európai, gyarmatosította a területén kívül eső világrészeket, s kitermelt magából egy vékony réteget, amely minden anyagi és szellemi kényelmét élvezi az emberi létnek, azt meri mondani, hogy a haladást szolgálja, s tetszelegve szemléli együgyű térképeit, amelyeken az egyes részeket más és más színnel mázolta be, s azért azt hiszi, hogy a valóságban is úgy különböznek egymástól, mint a kék Afganisztán a rózsaszínű Ausztráliától s a sárga Venezuela a haragoszöld Holland-Indiától.

Ha mármost az egyes embert tekintjük, a születésétől kezdve egész életútján át sírjáig, meglepő tapasztalatokat szerezhetünk, miként nevelik gyermekkorában, mire tanítják mint ifjút, mi a felnőtt helyzete, hogyan bánnak vele, ha megöregszik, s mi a sorsa a halál után.

Szögtársaim! Lapozzuk végig együtt ezt a képeskönyvet.

 

 

 

VII. A SZERELEM ÉS SZÍNFALAI

 

 

Kezdjük ott, ahol minden ember kezdődik, apja és anyja szerelmével. Az újszülött ember csupasz, későbbi félelmetes szőrzete csak a fején jelentkezik nyomokban. Haja testével együtt rohamosan nő. Mikor már eléri azt a kort, hogy ivadékot hozhat létre, bamba figyelmetlenségét azzal serkenti a természet, hogy az üzekedésnél majd előtérbe lépő részeket pihefelhőbe vonja. Rém mulatságos megfigyelni ezeket az apró egyedeket, akik ijedelemmel és undorral (jellemző!) nézik hasuk aljának árnyékolódását...

A gyerekből ifjú lett. A vallás, illetve egyház, pap vagy sámán, amely vagy aki a születésénél sietett megjelenni, most újra jelentkezik keneteivel és varázsigéivel. Mindez azonban csak szenteltvíz, az ifjú nyugtalan lesz, párt keres, rendes foglalkozását elhanyagolja, elmeállapota át-átlendül az őrültségbe. Néhány természetesen okos, tehát se nem kulturált, se nem civilizált népnél, a fehérek arisztokratáinál és parasztjainál a szó szoros értelmében szabad folyást engednek a természetnek. A primitívek s a fehér parasztok, összeházasítják az izgalmi állapotba került süldő legénykét és leányt; az arisztokraták gondosan kiválasztott szeretőt vagy ágyast bocsátanak az ifjú hím rendelkezésére, a leányivadék berzenkedésének pedig vagyoni és hatalmi okból csittet kiáltanak, mert arisztokrata szüzességgel királyi koronát vagy dollármilliókat lehet jutányosán vásárolni.

A szolgák, polgárok, értelmiségiek s egyéb páriák hideg vizet és fenyítéket, esetleg böjtöt vagy egyszerű tilalmat alkalmaznak, aminek számtalan káros következménye származhatik. Az így természetes joguktól megfosztott (mert mi a fenének tette beléjük a természet ezt az ösztönt? bizonyára nem azért, hogy az ember megfojtsa!) ifjak vagy egyszerűen áthágják a tilalmat, aminek érdekében hazugokká és aljasokká lesznek, vagy testük helyett lelküket etetik erotikával, beszennyezve képzeletüket s lealjasítva a szerelemben nyilvánuló kristályprincípiumot... vagy egyszerűen megadják magukat sorsuknak, és szenvednek, senyvednek. Íme: még be se lépett a társadalomba az ifjú, már bűnöst és beteget, esetleg mind a kettőt csinál belőlük a társadalom.

Ez a kérdés máig megoldatlan!

Mi a megoldás? Törjék rajta fejüket az emberek, amire azonban kevés a remény, mint az alábbiakból ki fog derülni.

Közben az ifjút tanítják és nevelik a szó szellemi értelmében, vagyis minden társadalom előre megállapított szokásaiba szép szóval vagy erőszakkal beletörik az ifjút, hogy mint felnőttet a saját önző céljaikra használják.

Közben a komikus és tragikus jeleneteknek, történéseknek se vége, se hossza. Ifjak a papájukba vagy mamájukba lesznek szerelmesek, sokszor eredménnyel (vö. incestus és Borgia pápa), az ötödik gimnazista éjszaka kilopózik az ötvenéves szakácsnőhöz, s így a szerelmet mindig hagyma- vagy káposztaszagúnak fogja érezni... Szögtársaim fel fognak menteni a felsorolás folytatásától, amelynek végén sokszor ott áll a börtön vagy az őrültekháza.

Van ifjú, aki egész életére belerokkan ebbe a küzdelembe.

De felnő!

A felnőtt számára ott van a házasság, a viszony, a prostitúció és a ráparancsolt szüzesség önkéntes folytatása. A viszonyt tiltja a jó erkölcs, a vallás, a társadalom, tehát minden embernek volt, vagy van, vagy lesz viszonya. A szerelmet akkor nevezzük viszonynak, amikor csak a benne részt vevő nő és férfi s beavatottjai tudják, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy mindenki tudja, és beszél róla, csak nem érdekeltek (a párocska, apa, anya, férj, feleség) előtt. Az előre nyilvánosan bejelentett párosodást házasságnak nevezi az ember, itt-ott szentségnek tartja, de nyilvánvaló, hogy gyenge matéria, mert könnyen törik. A házasság nem olyan egyszerű valami. Szerte a Földön elejétől végig bonyolult szertartás. Fontos, hogy mindenki tudja, és számon tartsa. Miért? Azért, mert a társadalom a házasságban az erotika mézes tetejű rétestésztája alá odarejtette a vagyont, a militarizmust s az adóalanyt, a tökéletes honpolgárt, aki a magántulajdont óva gyarapítja, szuronyt szegez, és külön fizet, hogy a társadalom azt tegye vele, amit akar. Szerelmes a fiatalember? Az ördög bújjék kegyedbe, előbb legyen annyija, hogy a szülőgéppé és pelenkakirálynővé aljasított nőt el tudja tartani, s föl tudja nevelni az izmos huszárönkéntes-jelölteket s szende szülőgép-princesszeket az állam rendelkezésére.

Szegény Jézus! Te, legvonzóbb lény, aki a Földön kozmikus hősiességgel megjelentél, jól sejtetted, hogy a házasságot szentséggé kell tenni. De mi lett ebből a szentségből az emberek kezében: a vagyon, a szurony, az adó egyszerűen égi pecsétet kapott, hadd legyen annál hatásosabb a maszlag!

A prostituáltnak meg van engedve hatóságilag a szerelem. Mivel azonban egyedül nem űzheti ezt a tevékenységet, partnerének szükségszerűen azokból kell kikerülnie, akiknek nem szabad a szabadszerelem. Ha még úgy lenne, mint háborús időben a kenyérrel, hogy jegyre adnák! A nőtlen felnőttéig nőjegyet kapnának heti vagy kétheti adagolásban! Őket is fogadná olyan tábla, mint a kenyérre váró anyákat, hogy a keresett cikk elfogyott? De menjünk csak el egy lunaparkba. Kik ülnek a „szalon”-ban a meszesen rekedt zongora körül a kis asztaloknál, nézve a pubiknak, tündéreknek, angyaloknak, médiknek, matrózoknak, házilányoknak és hercegnőknek öltözött vagy vetkezett lottyadt teheneket? Minden rendű és rangú részegek, utasemberek, kíváncsiak és betegek, gimnazisták, nagyapák, a szerelem mindenféle zátonyra vetettjei. A szerelem itt iparrá lesz. Ivaripar, jellemző emberi találmány. Rendőri felügyelet alatt.

Vannak azonban prostituáltak rendőri felügyeleten kívül, a társadalom felsőbb és legalsóbb rétegeiben. Ezek mindenütt jelen vannak mint nagyúri nők, „tisztes” polgárasszonyok, szobaleányok, marokszedők, gyári lányok, országúti csavargó cigányszajhák. Útjuk követése egyértelmű volna egy zsák szétugrasztott bolha útjainak követésével. Vagy céljuk van, vagy okuk, esetleg mind a kettő együtt. A cél: pénzszerzés. Az ok: nimfománia.

Igen szép jelenség, de az egyénre nézve önkínzás, a közösségre nézve pedig haszontalan a szüzességbe menekülés, amely lehet szervezetlen (vénlány, nőgyűlölő) vagy szervezett (házastársak szüzességi fogadalma, szerzetesrendek). Olyasvalami ez, mintha az ember bekötné a fél szemét, hogy megvakuljon.

Gyermek azonban mégis születik. Házasságon belül és kívül. Az utóbbi módon születettet jellemző szóval „természetes”-nek nevezik, mintegy azt a hitet keltve, hogy a házasságon belül született természetellenes módon jött létre. Van benne valami.

Az emberi párosodás tehát, amelynek nyilvánvaló célja az utódnemzés, igen sok erkölcsi, társadalmi, állami, egyházi, földi vagy égi akadályba ütközik, ezért találta ki az ember, hogy a szerelmet mintegy kettémetszette: kéjre és nemzésre. A szerelem pedig oszthatatlan. A nemzés igazolja és növeli a kéjt, a kéj felelőtlenné teszi a nemzést. Úgy kellene, hogy csak a nagy szerelmekből szülessenek gyermekek, ehelyett a gyerekek véletlenül születnek, s a nagy szerelmek ritkán jutnak el a gyerekcsinálásig. Nem tudom, a civilizált ember tragédiájának oka nem itt keresendő-e. Három alakulatban párzik az ember (házasság, viszony, prostitúció), s e három kőzöl csak egy számol a gyermekáldással, a másik kettő a kéjt dolgozza ki. Ám házastársak is sokszor viselkednek úgy, mintha csak viszony vagy prostitúció hozta volna őket össze. A civilizáció és kultúra bizonyos fokát elért ember fél a gyermekáldástól, mert anyagi és szellemi életében egyszerűen nincs helye a gyermeknek. Elhessegetésére kitalálta a legkomikusabb és legtragikusabb eljárásokat: az óvszert és a méhkaparást... Ennek a két piszok eljárásnak el is következett a büntetése a nők frigidségében és a férfiak impotenciájában. A frigid nő pedig iszonyú veszedelem; mivel sejti tökéletlenségét, a szerelem külsőségeit hajszolja, amikor is erkölcsileg, pénzügyileg és testileg kiszipolyozza a férfit. Ez a démon vagy vamp. Az impotens férfi még borzasztóbb veszedelem, mert múlhatatlanul arra fog törekedni, hogy vezérré emelkedjék az összes férfiak fölé. Lapozzuk csak végig ebből a szempontból az emberi történelmet, sok mindennek a nyitjára fogunk ráeszmélni.

Az eredeti hermafroditizmusnak kései csökevénye és a párosodási ösztön megzavarásának következménye a homoszexualitás, amikor egynemű egyedek viselkednek úgy egymással (az udvarlástól kezdve a párzásig, sőt titkos házasságig), mintha különneműek volnának. Tragédia és komédia ez elkeverve. Általában figyeljük meg, hogy az emberi sors milyen kállai kettőst jár a tragikum és komikum között. Valóban, az emberi élet olyan tragikus, hogy már csak nevetni lehet rajta, vagy olyan komikus, hogy fájdalomkönnyet facsar az ember szeméből. Hogy mégsem olyan egyszerű a homoszexualitás, azt az mutatja, hogy az egyik fél gyakran meggyilkolja a másikat, mégpedig „állati” (értsd: specifikusan emberi) kegyetlenséggel...

Futólag meg kell emlékeznem még a szerelmi mórikákról is. Szórakoztató látvány, amikor a fiatal ember-bak lobogó sörényt ereszt, dülleszti a mellét, kihúzza a derekát, verset ír, vagy zeneszerszámot nyaggat, rendkívülieket ugrik, folyékonyan nagyzol, költekezik, virágot tép stb., hogy felhívja férfiasságára az ifjú nőstény ember szerelmi figyelmét. A keresetlen és közvetlenül célratörő lelkek ilyenkor egyszerűen megmutatják azt, amire a körmönfontabbak az említett közvetett módon akarják a lány figyelmét ráirányítani. A bevezető szakaszt a csiklandós testrészek után való nyúlkálás követi. Az ilynemű kétkezi kapkodásokon halálra nevetheti magát a hűvös szemlélő. Ezt az egész eljárást udvarlásnak nevezi az ember. A játék rettentően kezdetleges. Az illem, az emberi társas életnek ez a furcsa lecsapódása elrejti a szerelmi tevékenység komikus eszközeit, az udvarlás viszont felfedni törekszik őket. Mikor már jól belemelegedtek a fiatalok, szájukat, amely elsődlegesen a táplálék befogadására, másodlagosan a beszédnek nevezett nesz előállítására szolgál, egymáshoz tapasztják, amikor is nyáluk egymásba folyik, s nyelvük kölcsönösen kutaszoló mozgásokat végez. Ezt a műveletet, amelybe méltán bele szoktak szédülni, csóknak hívják. Az európai kultúrától távol álló embercsoportok nem gyakorolják. A testrejtegetés teszi lehetővé, hogy a nőstény bizonyos részeit állandóan vagy villanásszerűen felfedheti, amikor is kacér nevet nyer. A szerelemre hívogatást, biztatást, anyagi és testi előnyökkel kecsegtetést megrovóan csábításnak nevezik, ami árulkodóan hirdeti az ember vele született fondor képmutatását, mert hiszen van-e annál természetesebb valami, mint amikor az éhes ember nekiesik az elébe tett ételnek. Az ember életének nagy részét pocsékolja rá a szerelmi egyesülést bevezető mókákra, amelyek komoly zavarokat idéznek elő lélegzésében, idegrendszerében, emésztésében és alvásában. Vannak, akik bele is dühödnek, verekednek, ölnek, kolostorba vonulnak, vagy öncsonkításhoz folyamodnak. S nem elég, hogy az emberek mindezt végigélik, még meg is örökítik naplókban, levelekben, átélt vagy kitalált regényekben és színművekben. Kíváncsiságuk szomjúsága, amely arra irányul, hogy ki kivel, mikor, hányszor és hogyan, csillapíthatatlan. Aki erről kötött vagy kötetlen beszédben kimerítően értesíti őket, azt a költő nevezettel ruházzák föl. Amilyen mértékben a természet pazarolja az emberi ondószálat, ugyanoly mértékben pazarolja maga az ember a szót a szerelemre. A gyerek még, az agg már nem ismeri a szerelmet, s ezért agyműködése megbízhatóbb. Jellemző az emberi világra, hogy e két kategóriát nem akarja teljes emberjogúnak elismerni. Hogyan? Csak a bódult ember az igazi ember? Sajnos, minden jel erre mutat.

 

 

 

VIII. GYEREK A PROKRUSZTÉSZ-ÁGYBAN

 

 

A madárnak is van kicsinye, a kutyának is van kölyke, tehénnek borja, lónak csikaja, csak az embernek van gyermeke. A gyermekség a születéstől addig a pillanatig terjed, amikor a felnőtt már nem bír az ivadékával. Az ember kicsinye természettől okos, érdeklődő, tanulékony, törhetetlen szorgalmú és fáradhatatlan, vagyis mindenben ellentéte a buta, közönyös, nehézfejű és lusta felnőttnek, aki éppen ezért nem is igen szereti maga mellett tartani, csak éppen addig, amíg eljátszogathat vele, különben már zsenge koruktól egybetereli a fiatalokat a büdös és poros, zajos, zsúfolt, zárt helyiségekbe, amelyeket óvodának, iskolának nevez. Közben fontoskodó pofát vág, hogy ő most neveli a gyermeket, mintha bizony nem nőne fel magától is.

Neveli? Valóban! Mert mi lenne az emberi társadalomból, ha mindenki okos, érdeklődő, tanulékony, vasszorgalmú és fáradságot megvető szellemi és kétkezi munkás volna? Nem lehetne csoportonként egymásra uszítani őket, nem lenne áskálódás, irigység, gonosz ártás, háború, sportnézőközönség, népgyűlési hallgatóság, nyáj, amelyet a kolompos vezet, s a botos pásztor terel. (Az emberpásztorok is ütésre, kampózásra, ágálásra stb. szolgáló botot hordanak mind, csakhogy hol püspöki botnak, hol marsallbotnak, hol jogarnak hívják.)

A gyermeket, jaj, nem szabad magára hagyni, mert akkor talán felsőbbrendű emberré válik, s vége az üzletnek mindazok számára, akik az emberi butaságból és gonoszságból élnek. A gyermeket módszeresen bele kell törni a mindenkori társadalomba, úgyis elkövetkezik majd az a pillanat (ifjúság), amikor minden nevelés ellenére is kinyílik a szeme, s újat akar (lásd az indexben: forradalom, Sturm und Drang, Frühlings Erwachen s a vén szamár Solness mester). Mi lenne, ó, mocskok Földje, ha nem is törnék meg a gyermeket? Már talán Barbarossa idejében megszűnt volna a háború!

Ennek a megtörésnek több fehér és barna meg fekete népnél van egy jelképes bevezetése: lecsípnek a gyermek testéről egy bőrdarabkát. Az is jellemző, hogy honnan. Már a csecsemő figyelmét felhívják a kérdéses testrészre, amelyet valaha isteni jelként imádtak is. Ezt a röhögtető butaságot roppant elegánsan, szinte félrevezető mód jóhangzásúan phallosz-kultusznak nevezik azok az ún. tudósok, akik mindig a nadrágban és szoknya alatt kereskednek, hogy a manó verne a körmükre!

A társadalomba törésnek két eszköze van: a pálca és a könyv. Az utóbbi veszedelmesebb. A nevelés azzal kezdődik: nem szabad! (Hányszor mondja el egy német nevelőnő életében, hogy „nicht erlaubt”?) Nem szabad az orrot piszkálni - ahelyett, hogy megvizsgáltatnák a gyereket, nincs-e gilisztája, vagy nem beteg-e a nyálkahártyája. Nem szabad kérdezősködni, amivel a legszebb emberi tulajdonságot, a kíváncsiságot, minden tudomány anyját ölik meg benne. Nem szabad mozogni, futni, fára mászni, ugrálni stb., amivel izmai fejlődését akadályozzák meg. Nem szabad ételben válogatni, azaz a táplálék ezerféleségéből épp azt kiválasztani, amire a gyerek szervezetének szüksége van. Nem szabad ordítani, hadd maradjon mellkasa lapos. Nem szabad a falat enni - ahelyett, hogy orvosi módon juttatnák szervezetébe a hiányzó és kívánt meszet. De hatalmas elméleti jelentőségük is van a tilalmaknak. A társadalom tele van - a természetszerűen jogos tilalmak mellett - haszontalan tilalmakkal, amelyek az uralkodó osztályok kiváltságait védik. A gyereket tehát hozzá kell szoktatni, hogy a tilalom okát ne vizsgálja, hanem vakon engedelmeskedjék esetleg hülye szülője, tébolyult tanítója, később netán gonosz vezetője legszeszélyesebb parancsainak is. Az engedelmes gyerek korai rabszolga, s példás ígérete a későbbi akaratlan bábnak. A fiatalság akaratának megölése a földi nevelés egyik mindenkori célja. A szabad fejlődés akadályozása biztosítja a fejlődésnek a felnőttek akarata szerinti lefolyását.

A feltétlen engedelmesség arra kell, hogy a gyerekből vak, sőt elvakult katona, illetve szülőgép fejlődjék. Legjobban azt szeretné a társadalom, ha a nőstényből futószalagon potyogna a katona egyenesen a kaszárnyába.

A játék egyrészt menekülés a pelenkaszagú engedelmesség világából a képzelet korlátlan mezejére, másrészt a jövendő élet begyakorlása. A felnőtt, ezt jól tudván, nem hagyja a gyereket a maga módján játszani, nem engedi feltalálónak, felfedezőnek lenni, hanem már készen kezébe adja későbbi rabszolgasága jelképeit, tárgyait és eszközeit: a fiúnak csákót, kardot, puskát, ólomkatonát, leánynak bábut és főzőcske-edényecskét. Az európai kislánynak babaruhavarró holmit raknak kis ölébe, a mongol fiúcskát kosra ültetik, hadd szokja meg a lovaglást.

Aki nem hajlandó a felnőttek rabszolgájává rendelni magát, azt kikiáltják rossz gyereknek, Max und Moritznak, Struwelpeternek bélyegzik, kenyérbe fogják belesütni, haja bozóttá, körme méteresre nő. A legtöbb gyerek beugrik ezeknek a fordított tündérmeséknek, de nézzük csak meg a nagy utazóknak, kezdeményezőknek, felfedezőknek, az emberi haladás nagy munkásainak életrajzát, többnyire haszontalan kölykök voltak, gyerekfővel azt csinálták, amit akartak, s így érték el, hogy felnőttül is csak a bennük élő ideálnak engedelmeskedtek - a társadalom ellenére, ám hasznára. Képzeljük el, mi lett volna a kis Názáretiből, ha otthon marad az anyja szoknyáján ülve! Legjobb esetben falusi műasztalos.

Az is fontos, hogy a gyereket nyájjá préseljék össze más gyerekekkel, hisz ha szabadon nevelik, nem lehet belecsöpögtetni a vetélkedés, verekedés, árulkodás, hazudozás, gonoszkodás, tolvajlás, rászedés, hatalmaskodás, képmutatás, durvaság ösztöneit. Gyűljenek csak rakásra, a ravasz lopja meg a bámészt, az erős verje meg a gyöngét, a gonosz üljön a jóhiszemű fejére, a durva sértse vérig a finom lelkűt, az agyafúrt csapja be a hiszékenyt, a nagyszájúnak legyen közönsége, aki előtt hazudozhassak, tömjék meg egymás kis tüdejét porral mindaddig, míg meg nem jelenik a tanító, aki néhány pofonnal csendet teremt, ez a csend azonban az elkeseredés, a düh, a fondorkodás, a bánat és megaláztatás csendje, kényszerbéke két hadjárat között, amikor a tanító és a könyv az úr a srác fölött.

Jeles két eszköz!

A tanító fokozott megaláztatással, különleges butítással és módszeres éheztetéssel nevelt olyan pária, aki az uralkodó osztályba tartozónak érzi magát, mert szabad az uralkodó osztály kötelességeit gyakorolnia jogai nélkül, s ezért vállalja azt a bűzös munkát, hogy a fiatalságot a társadalmi nagy nyereg alá töri. Szerencsétlenségénél csak butasága nagyobb. Az igazi tanító apostol lenne, az apostolok azonban mindig gyanús csavargók voltak, s szerzett jogaikból csak a mezítlábat engedélyezi nekik a társadalom. Apostol lenne, szárnyas szavú és szárnyat adó, épp ezért bolondnak nyilvánítják őket, s lerúgják vagy lehúzzák a katedráról. Hogyisne! Az „ideális” tanító legyen korlátolt, kicsinyes, nagyképű, tudatlan a mindentudás álarcában, fondorkodó, felfelé alázatos, lefelé pökhendi, az igazgató úr leánya legyen a szemében minden angyalok legtökéletesebbike s az igazgatóné maga a megálmodott nagyasszony, a gyereket ne üsse, de csípheti, egy istene legyen; a Tanterv és Módszer, s idegen isteneket, úgymint különféle lángelméket, ne imádjon rajta kívül. Ha derekas buzgalmat tanúsít a gyerek betörésében, még a VI. fizetési osztályt is elérheti, ahol a tanférfiú köztudomás szerint üdvözülni szokott. Hordókról és egyéb emelkedett helyekről a beteges közlési, ígérgetési és fogadkozási vágyban szenvedő egyének, akiket politikusoknak hívnak, fennen hirdetik, hogy a neveléssel áll vagy bukik az ország, s ugyanezek a politikusok, amikor furcsa névmagyarázattal miniszter (=szolga), azaz mindenek ura lesz belőlük, továbbra is azon a színvonalon tengődtetik a nevelőket, amelyen a pöcegödör-tisztítók habzsolják a luxuséletet. A mafla tanítók pedig nem veszik észre, hogy elmét vagy zablát pallérozni egyre megy. Lónak is, gyereknek is kell vezető. Az csak nem különbség, hogy az egyiket kocsisnak, a másikat tanító úrnak hívják?

S ki hinné? Ennek a gyámoltalan egyénnek félelmetes fegyver van a kezében: az ad usum Delphini készített könyv. Nem akármilyen könyv, amelyből tanulni lehet, hanem a Tankönyv, amelyből tanulni kell. Mi a tankönyv? Csak egy hasonlatzuhataggal tudok válaszolni. Csorda, amelyben minden kan herélt, minden emse miskárolt; teleszkóp, amelyen át csak a legtávolibb ködfoltokat látni; mikroszkóp, amely a bolhát elefántnak mutatja; sportbemutató, ahol az atlétáknak csak éppen karjuk és lábuk nincs; agytröszt fejek nélkül; lazacszigonyozás a lavórban; séta a szabad természetben bekötött szemmel; röviden, könyv, amely nem tanít, rosszul tanít, félretanít válogatva tanít, lucus a non lucendo - ez a tankönyv.

Emberiség! Emelj piramist a Tankönyvnek, mert ő teszi lehetővé a kevés ravasz uralmát a sok bután. A Tankönyv úgy okosít, hogy belebutulj, hogy csak azt tudd, amit a társadalom megenged. Ezért van az, hogy a nagy orvosi felfedezéseket suszterok teszik, a mérnöki tudományt regényírók mozdítják elő, az irodalmat szakácsnék lendítik fel, új trágyázási módszert az anyakönyvvezető fundál ki, s aki önmagát sem tudja vezetni, abból okvetlen embervezető lesz.

A tudós előrerohan, mint a jó ló, a bakon ott ül a kocsis, aki se kocsihoz, se lóhoz nem ért, a kocsin ül az emberi társadalom, s amikor már jó lendületbe jönne a rozoga alkotmány, a kocsis rákapcsolja a féket, a Tankönyvet, s a rohanásból baktatás lesz. Ima a Tankönyvhöz: „Mi Atyánk, Tankönyv, ki vagy a katedrákon, jöjjön el a Te béna országod, legyen meg a Te csorbult akaratod, miképpen a tanítói dobogón, azonképpen itt az iskolapadokban is; mindennapi memoriterünket add meg nékünk ma, s bocsásd meg a mi vétkeinket, hogy mást is olvasunk, miképpen mi is sohasem bocsátunk meg az Ellened olvasóknak, s ne vigy minket a kísértésbe, hogy Rajtad kívül egyebet is tanuljunk, de szabadíts meg a Gonosztól, a haladás tudósától most és mindörökkön örökké. Mert Tied a nemtudás dicsősége, s innen a hatalom, amelyből pedig az ország. Ámen.” (Elmondása negyvennapi búcsút biztosít az érettségizőknek.)

 

 

 

IX. A FELNŐTTEK CSORDÁJA

 

 

Amikor a közbutítás befejezte művét, a tanuló vagy tanszamár kilép az életbe (non scholae, sed vitae discimus!), ha leány, egy cukrászdából, ha fiú, nyilvánosházból, ahol érettségüket megünnepelték habos kávéval, illetve közösüléssel. Most már csak röpke néhány év van hátra, amelyet az érettek az egyetemeken töltenek el, mivel azonban az egyetemek szűk épületek, a környező kocsmák és kávéházak nyújtanak otthont a kiszorultaknak, ahol biliárdoznak, verset írnak, politizálnak. S csodálatos vagy inkább érthető, hogy nevezetesebb pályát a kint rekedtek futnak be később rendszerint, míg a bent rekedtekből többnyire tanító lesz vagy egyéb alantas irodai éhenkórász. Az egyetem különben próbatermek összessége, e termek falain sorjában azok a „nagyképek” lógnak, amelyeknek tökéletes utánzása a legfelsőbb oktatás legfelsőbb célja. Azok, akik legtökéletesebbek a nagyképűségben, és így a legkiválóbbaknak bizonyulnak az emberi butaság rendjében, doktori fokozatot nyernek el. Régente az volt a nagyfiú, aki neve elé gr., br. hangcsoport jelét írhatta; ma ugyanezt a szerepet tölti be a dr. Nem is igazi tánctanár, ha nem doctor philosophiae; nem is tőrőlmetszett borkereskedő, ha nem doctor juris; s valamirevaló borotvakrém-keverő sem lehet, ha nem doctor chemiae. Az újságíró, a fűszeres, a vasas, a dinnyés, a rádiós, mind-mind dr., ami kiáltóan mutatja a tudományok terjedését még a pultok világában is.

A dr. Ifjú megint kilép az Életbe, ezúttal nagy É-vel (non scholae, sed... mint fönt), s befejezi a pályaválasztás műveletét, amelyet már előbb megkezdett. Tanári diplomával újságírónak megy, orvosi diplomával rádiószakértőnek csap fel; jogászból minden lehet, amire diplomája nem képesíti. Gyakorló fogorvos a kétezredik odvas fog eltávolítása után fedezi fel magában a tájképfestőt vagy operaénekest; juhtenyésztő a színpadra lép, a miniszteri tanácsos operettet szerez, a zenész elmegy adótisztviselőnek. Mindenki mást csinál, mint amire készült. Üdv e lázadóknak, akik bár késve, de nem későn szabadították ki magukat a Tankönyv rabságából.

Hogy mennyi erő pocsékolódik így el, mit bánja a társadalom!

A pályáknak vagy foglalkozásoknak nevezett kalitkák már készen vannak. Csábító feliratok díszelegnek homlokzatukon: „Gyorsan sok pénzt”, „Nagy fizetés, kis hivatal”, „Irodáslányhús minden hét végén”, „Aki ide belép, minden lányát férjhez adja alantasaihoz”, „Nyugdíj”, „Packázási egyetemes lehetőség”, „Ide jól csattogó pampula kell”, „Lopni és lopni hagyni” - és így tovább. Van néhány ilyen felirat is: „Becsületes v. önzetlen, v. önfeláldozó munka.” E kalitkákat azok választják, akik arra palik, hogy csupán haláluk után tiszteljék őket. Amit kívánnak, meg is kapják. Az életüket suttyomban és nyíltan lemosolygók az illetők halálának hitére révült arcot öltének, és sűrű meakulpázás közben szoborbizottságokat alakítanak, amelyeknek mindegy, hogy milyen pocsék szobrot kap a megdicsőült, fő az, hogy a bizottsági elnök úr ronggyá sírja fehér ingmellét a dicső megboldogult sírja fölé emelt komikus kőtömeg tövében, amelyet szégyenükben eddig vászon alá dugtak, de most átadnak a méla nagykép alá rejtett közröhejnek e szavakkal: „Hulljon le a lepel” (egyes kútfők szerint ez így is mondható: „Hullja le a lepi”). Aki meg is hal e szánalmas figurákért, azt „hős” melléknévvel tüntetik ki, és koporsójában „előléptetik”, bár szegény már nem tud ütemesen vagy anélkül lépni. Az itt ismertetett kétes eljárást „küzdelem a létért”-nek nevezik, ami nem más, mint milliók rúgkapálózása az ellen, hogy szőröstül-bőröstül felfalják őket a kevés ezrek.

Ám ezenközben a felnőtt felfedezi, illetve fokozottabban nyilvántartja, hogy ő férfi vagy nő. Az előbbiek mindig, az utóbbiak csak néha járnak nadrágban, különösen akkor, ha pillanatnyilag nem kívánják, hogy az egyenesen erre a célra alkotott ruhadarabjukat, az un. szoknyát amazok felemeljék (vö. trousseur de jupons). Őrült összevisszaságot idéz elő az a kérdés, hogyan egyeztessék össze a pálya követelményeit férfi, illetve nő voltukkal, mikor és miként lehet ugyanaz a férfi miniszter és szerető, leánykereskedő és mintaférj, diplomata és selyemfiú; ugyanaz a nő eltartott és kitartott, családanya és mindenki macája. Igen, foglalkozásukat ülve, állva vagy járkálva űzik, férfi vagy nő voltuk mellett viszont fekve tesznek hitet... Ülni, állni, járkálni mindenütt lehet, de teszem, üvegcserepeken feküdni (vö. háborús idők) igen kellemetlen, ezért az ember szerelmi fekvőhelyét nagy gonddal válogatja ki, lakásába un. sezlonokat állít, kirándulásra pokrócot visz magával, a városban szállókat, vidéken kéjlakokat emel egyenesen erre a célra. Kiterjedt iparok sokféleségének egybehangolt munkája gondoskodik az ideiglenes fekvőhelyek lehető kényelméről. E tárgykörbe vágó adatok bőven találhatók az un. irodalomban, jelesül a regényekben és színdarabokban, mert az emberek hallgatólagos-megegyezéssel általában elnézik egymásnak ezeket a roppant mulatságos, apró játékokat, de aztán koronként, csoportonként vagy egyénenként néha megbolondulnak, szidják, verik, bebörtönzik, sőt meg is ölik egymást, s enemű ostobáskodásaikat tragédiáknak, illetve komédiáknak nevezik. A férj, különösen ha sötét bőrű, néha egy zsebkendőért megfojtja a feleségét, kit mással meggyanúsít, néha meg családi körébe vonja az idegent, s miután kellőképpen elhelyezkedtek, a férj egy egyenest bocsát nejéhez, ez viszont az idegenhez, az meg a férjhez; ezt nevezik a földi geometriában „házassági háromszögének, amelyben két oldal összege mindig nagyobb a harmadiknál, aminek igazsága nyilvánvaló. A játék szabályai nem változnak akkor sem, ha egy hím alkot háromszöget két nősténnyel, a szögek összege akkor is változatlanul 180°, vagyis az egész jelenség alapja a vízszintes fekvési vonal. Nevezzük a férjet M-nek, a nőt K-nak s az idegent B-nek, akkor az MK egyenest a megbocsátás és házi koszt alkotja, a KB egyenes anyaga titkos öröm és szerelmi juttatások, ú. m. virág, ékszer, vacsora zöldben, míg a BM oldal megvetést vagy a B-től M-hez irányuló pénzt jelenti. Ha a nő valójában nagy ká, B-t megszorozza több kis b-vel; ilyenkor a háromszög képlete: M mínusz K plusz B^b.

Vannak pályák, amelyek a férfiaknak vannak fenntartva, mások ismét a nőknek, a harmadik kategóriát a vegyesek alkotják. Férfipályák: hadvezér, hóhér, kéményseprő, vallásalapító, mozdonyvezető, pöcegödör-tisztító, díjbirkózó, makró, hamiskártyás, tetőfedő, lakatos, gályarab, csődörös kapitány, gépszedő, pápa, házibarát, bíboros, gyóntatóatya (gyóntatómamát nem ismer az emberiség történelme), kifutófiú, köztársasági elnök stb. Női pályák: mosónő, takarítónő, mindenes, kéjnő, óvónő, kosaras néni, háztartásbeli, W. C.-mami, konzumhölgyike, angyalcsináló stb. Vegyesek: szerzetes, színész, szakács, katona, villamoskalauz, leánykereskedő, uralkodó, szent, sportbajnok, író, tudós, pap, kalandor, miniszter, politikus, orvos, tanító, forradalmár, napszámos, koldus, mártír (vallási v. politikai) stb.

Amint a pályaválasztás megtörtént, az ifjú máris beállt abba a hajrába, amelyben az emberiség tolong a sír felé, úgy azonban, mintha sohasem kellene meghalnia, illetve mintha már csak egy délutánja volna hátra a halál előtt. Mind a két oknak ugyanaz a következménye: hallatlan falánkság. Falják a hatalmat és a rostélyost, vedelik a szerelmet és a bort, harácsolnak ritka természeti és emberi termékeket, halmoznak házat és földet, gazságot és visszaélést, s bár egyszerre csak egy rostélyost tudnak megenni, boldogok, ha csámcsogás közben más tizenkét száj elől elvont rostélyoson taposhatnak csizmájuk sarkával. Aki fél liter bort akar meginni, szívesen szerzi meg úgy, hogy százakós hordónak üti be a fenekét, hadd folyjon szét a többi. Nincs nagyobb emberi élvezet, mint a nehezen előállítottat, kínosan megszerzettet elpocsékolni - ha másé. A legősibb és legemberibb emberi jelszó: „Minden az enyém, semmi a tied.” Ha meg tudja tenni, meg is teszi. Ha nem, kiirigyli felebarátja szájából a falatot, szájáról a csókot legalább gondolatban lerabolja, tagjairól leszedi a ruhát, Hatalmaskodásában egy ülepe alá száz karosszéket szerez, s megvetéssel szemléli azt, aki a puszta kövön ül. S ez eljárásnak védelmére elméleteket gyárt istentől kapott uralkodói hatalomról, nemesi osztályról, tőkéről, szuverenitásról, államérdekről, fajokról és országhatárokról.

Mindez a hajsza addig tart, amíg jó erőben van a felnőtt. A felnövést azonban a lenövés követi, az erők gyarapodása egyszer csak megáll, majd beáll á csökkenésük. Ezt a folyamatot nevezik öregedésnek. A Földön csak a dicső ásványok nem öregednek.

 

 

 

X. AZ ANYÓKA CSUPRA

 

 

Az öregedés a legocsmányabb földi jelenségek közé tartozik, s ocsmánysága csak azért meglepő, mert előidézésében semmi része sincs az embernek, pedig az egész olyan, mintha a leggonoszabb halandó találta volna ki leggonoszabb pillanatában. Az embernek elméletben haláláig szüksége van hajára, fogára, nemzőképességére, izmaira és csontjaira, ha emberi életet akar élni, s azt akar, mert arra teremtődött. Ezzel szemben csontjai összemennek, megroskadnak és megszivacsosodnak, izmai megcsappannak, egész belső valója úgy összezsugorodik, hogy a csodálatosképpen ugyanakkorának megmaradt bőrében valósággal lötyög. Látott már valaki ráncos bőrű kristályt? Miért nem zsugorodik össze maga az a bőrzacskó is, amely az embert tartalmazza? Az ember, aki mint felnőtt nem fért a bőrébe, öregségében csak háromnegyedig tölti meg. A bőr tehát a legellenállóbb része az embernek, vastagsága némely egyed arcán maguknak az embereknek is feltűnik. Egy tudós püspök írja: „Az ember célja a faj- és önfenntartás.” Mikor azonban megöregedvén, a fajt már nincs módjában fenntartani, minden megmaradt erejét az önfenntartásra fordítja, ezért fejlődik ki az öregekben a falánkság. Igen ám, de a faláshoz fog is kell, sőt több kellene, mint amennyi eddig volt, ehelyett azonban azt tapasztaljuk, hogy a megaggult még azt a kevés fogát is elvesztette, amije eddig volt. Vagy talán éppen azért fal többet, mert elijedt a fogatlanságán? Azt lenne ésszerű, ha az öregség beköszöntével az ember beszüntetné az evést, s nem alakulna evőgéppé, amelynek működése egyre céltalanabb, hisz a szaporodó falatokkal egyenes arányban csökken hátralevő napjainak száma. A náthát, a közönyt s az öregedést nem lehet eltitkolni. Az ember testét, különösen a fejét borító szőrzet elszíntelenedik, megfehéredik, amiben a haj megelőzi a többi szőrpamacsot, amelyek közül az állon növő mértéktelenül megnyúlik, részint mert az öreg férfi ezzel jelzi állapotát, részint mert már lusta vagy nem tud borotválkozni. Az öreg nő azzal is közeledik az általános agg egyneműséghez, hogy eddig nem volt szakálla nő...

Ha most már az öreg lelkivilágát vesszük boncolókés alá, azt találjuk, hogy az agg sorra elvesztette illúzióit. Mint ifjú hitt az életben és a szerelemben, mint felnőtt a pályában s az emberi haladásban, általában hitt az emberben, hazában, hősökben, a világegyetemben, a szép élvezésében, a gyönyörben, az indulatokban. Hasonló volt az utashoz, aki bárkáján a színekben és mozdulatokban tobzódó vagy tarka tükörként elpihenő tengeren halad. Az öregség a farkát zátonyra dobja egy hideg és sötét barlang mélyén. Nincs szín, nincs mozgás, nincs tarka tükör. Az öreget elárulta az élet, mert már egyre gyengülő két kezével kell visszatartania. A hajdani szerelemnek csak közömbös emlékei vannak meg, a szemtelen és komisz unokák, akik úgy viselkednek, mintha semmi közük sem volna ahhoz a csókrévülethez, amelybe a nagymama szédült tizenhat éves korában egy jázminbokrok közé bújt kábító padon. A pályából legfeljebb a semmire sem elég nyugdíj maradt meg, amelyet talán azért neveznek így, mert egész életében nyugtalan az ember miatta, s mikor megkapja, összege éppenséggel nem megnyugtató, s csak újabb nyugtalanságok forrása. Mire való a repülőgép, ha ő már nem ülhet bele? A rádiónak nem a csodáját látja, csak a recsegése bosszantja. Hazája már csak a kemencesut. A világegyetem határa a szomszéd utca sarka. S minden emberben ellenséget lát: a felnőttben azért, mert erősebb, mint ő, az öregben, mert az is fal. Indulatai elpárologtak, mint fehérneműjéből a parfüm, s a szép élvezése közben elalszik. Mily áldás lenne, ha az összes emberi illúziók elvesztését teljes butulás követné! A butulás, az ún. szenilitás azonban csak részleges, mert csak arra szorítkozik, ami nem érdekli közvetlenül. Mindannak védelmére, ami hunyó életét még tovább pislákoltatja, félelmes fegyvert fejlesztett ki benne a természet: a gonoszságot. Nem véletlen, hogy a varázslók és boszorkányok mind aggastyánok. Az öregnek egyetlenegy valódi kapcsolata van a világgal: a gonoszság. Roppant helyesen! Az ember egyebet nem is érdemel meg, s a Mindenséget kormányzó Matematikai Gondolatnak igen okszerű intézkedése, hogy az emberi egyed ártó szándéka megvetéssel mond búcsút az emberi összességnek. Nem mintha a felnőtt nem volna gonosz, de az ereje teljében levő ember gonoszsága cselekvő indulat, az öregé szinte valamifajta mogorva vallás, amely kifelé csak apró ceremóniákban nyilvánul.

Az öregektől fél is a társadalom, s tehernek érzi őket. A fiatal egyszerűen kerüli az aggot, mintha nem akarná saját későbbi sorsát idő előtti tükörben látni. A felnőtt már ravaszabb, sokféle ellenszert talált ki. Elsősorban „az öregség költészetét”. El akarja hitetni a szerencsétlenekkel, hogy állapotuk szép, alávaló hasonlatba fűzi az ősszel és a téllel, de megjegyzendő, hogy az öregség dicséretét zengő értekezéseket és verseket csak a nem öregek olvassák tetszéssel. A felnőttek társadalmának félelmét az is elárulja, hogy az öreget koronként és vidékenként változó, de egyaránt megkülönböztetett bánásmódban részesíti, pozitív vagy negatív előjellel. Így látjuk itt és ekkor az öregség kultuszát kifejlődni, ott és akkor pedig az öregek hallgatólagos vagy nyílt irtását lábra kapni. Volt egy idő Európában, amikor az általános megtisztelő megszólítás így hangzott: „öregem” (senior), ami később „úr” jelentést vett fel (vö. monsieur, sire, sieur, seigneur, signore, senor, senhor). Az öregségkultusz az istent, ezt a ragyogó s alakba nem öltöztethető kristályprincípiumot hosszú szakállú aggnak ábrázolja, s atyának szólítja; az emberi ügyek intézését aggokra bízza (vö. szenátus); kitüntető állásokat csak velük tölt be (pl. pápa), s fennen hirdeti sokágú tapasztalatokon nyugvó bölcsességüket... A kultusz alá vont öreg hajlamos az istenülésre, amibe lengő szakállal és nagyképű hévvel bele is révül, ami megakadályozza aggkori gonoszságának teljes kifejtésében. Mikor aztán így istenítve kuckójában, nyolcvan évet visszaugorva, pelenka után sír, a nevében kormányzók azt tehetnek, amit akarnak, s végeredményben ez minden emberi igyekvés célja. Az öregek irtása csak ott fejlődött rendszerré, ahol egyszerűen megették őket a felnőttek. Másutt csupán egyes jelenségek figyelhetők meg, amelyekben azonban felfedezhetők a rendszer alapvonalai. Ilyenek: nem adnak nekik eleget enni, nem engedik a felnőttek asztalához, külön szobával „tisztelik meg”, amely valójában börtöncellája, elbeszéléseire azt mondják, hogy már százszor hallották, a szavába vágnak, pártfogóan megütögetik a vállát, s általában úgy bánnak vele, hogy az emberi legendák szerint egy ízben maga a szintén agg isten volt kénytelen kőbe metszett parancsolatot hajítani le az égből: „Tiszteld atyádat és anyádat” - amire nyilvánvalóan nem lett volna szükség, ha e követelménynek mindenki eleget tett volna. Megható történet közli, hogy egyszer egy anya azon kapta rajta kislányát, amint valami zsámolyt és vályúcskát igyekezett összeállítani kezdetleges alkotórészekből. „Mit csinálsz, leánykám?” - kérdezte az anya. A kis pimasz angyali pofával szólt: „Neked vályút a konyhasarokba, ha majd megöregedsz, mint a nagymama.” Erre az anya kisietett a konyhába, ahol a sarokban az anyja zsámoly mellett kucorogva, egy törött csuporból szürcsölgette híg rántott levesét, kézen fogta, bevezette a szobába, főhelyre ültette az asztal mellett, s markába nyomott egy libacombot. Ha a kislány nem eszkábál vályút, nagymama még ma is ott ül a konyhasarokban. Ez egy. Kettő: a libacombot úgysem tudja elrágni. Három: s ezt elemi iskolákban tanítják az emberporontyoknak, akik innen értesülnek arról, hogy nagymamát lehet megalázva éheztetni, s mégsem irtja ki az ilyen ronda családot a szakállas isten mennydörgős mennyköve. Ha csak ez az egy mesike maradna meg a Föld életéről; rekonstruálni lehetne belőle az egész emberi történelmet.

A méltatlan bánásmód alatt szenvedő öregeknek csak egy a vigasztalásuk; ami szemük gonosz felcsillanásában nyilván olvasható: „Hodie mihi, cras tibi.” Minden felnőtt sorsa ez lesz, ha megöregszik. Reményük nem is csalfa.

De azért ne túlozzunk. Az öregek egy botra támaszkodnak, amit úgy hívnak, tapasztalás. Persze hogy visszaélnek vele a maguk javára. A felnőttek egy dorongot suhogtatnak, amelybe ez van vésve: erő. Aki bírja, marja. „Homo homini lupus.” Igaz azonban az is, hogy a fiatalabbak fellázadhatnak az Öregek elburjánzott uralma ellen, „az öregek forradalmát” azonban nem ismeri az emberi történelem. „Helyet a fiataloknak!” - lehet tetszetős jelszó. Ki merné azt kiáltani: „Helyet az öregeknek!”? Pedig néha szükség lenne rá.

Szögtársak! Bocsánat e lírai elkalandozásért. Térjünk vissza birkáinkhoz. Feladatunk nem az amúgy is javíthatatlan emberiség megjavítása, hanem részrehajlatlan ismertetése abból a célból, tűrjük-e továbbra is egy porszem porszemén ezt a leheletfolt penészt. Nem átallom már itt jelezni végső következtetésemet: mi gondunk vele? Léte vagy nemléte mit sem változtat a Mindenség arculatán.

 

 

 

XI. MORS IMPERÁTOR

 

 

A Föld csak látszólag tűri tétlenül a szerves élet elszemtelenedését egész felületén. Belseje még határozottan visszautasító álláspontot foglal el vele szemben. A Föld nem elégedett meg azzal, hogy az egyszer életre kapott lényt a végén megöli, hanem közben is küzd ellene, igaz azonban, hogy csak alattomosan, de lehetetlen fel nem ismerni e ténykedésében a céltudatosságot. Az ember már aránylag korán észbe kapott, s azóta minden lehető és lehetetlent megtesz, hogy önmagát s a szolgálatába hajtott növényeket és állatokat megvédje a „betegségek” ellen. Mert így hívják a természetnek ezt a munkáját. Vagy a Föld termelte ki az életet, s mivel rosszul sikerült, utóbb megbánta, és szabadulni igyekszik tőle, vagy pedig idegen akarat kényszerítette rá, ami ellen a maga módján tiltakozik. Mivel azonban a betegség általában más, az emberhez, állathoz, növényhez képest igen apró, láthatatlan lények vidám élete amazok rovására, egy bizonyítékunkkal több van arra, hogy a nagyobb szerves lények, jelesül az ember uralma csak bitorlás, aminek előbb-utóbb vége fog szakadni. Az ember le fog bukni a trónjáról, amelyre a baktérium ül; én máris ismerek egy bacilusfajtát, amely már felfedezte a beszédet és a könyvnyomtatást.

- Micsoda? - szakítottam félbe Dávidot.

Dávid szemmel láthatóan elkedvetlenedett; türelmetlenül legyintett.

- Húzd ki ezt az utolsó mondatot. Magas ez nektek. A kristályprincípium tiltja is tudnotok.

- Bacilus Gutenberg?! - csóváltam a fejem.

- A napotok, ugye, egy homokszem egy óriási homokdombon? A Világmindenség szempontjából ti olyan parányok vagytok, hogy nem is vagytok, s mégis vannak nyomtatott könyveitek! Gyűjtsed mind-mind őket Himalája hegységgé, kötözd össze, s dobd ki a paksamétát a világűrbe! Ki veszi vajon észre? No, írd csak tovább!

És Dávid folytatta:

Mi a betegség? A szervezet rendellenes felépítése, idő előtti kopása és külső vagy belső megtámadása következtében beálló zavar, amelynek célja részleges vagy teljes életképtelenség előidézése. Az utóbbi (belső megtámadás) érthető. Új és más élet az ember rovására. Parányoké. A külső megtámadás szemmel látható kis és nagy állatoknak (tetű stb. és tigris stb.) vagy magának az embernek ténye. Az, hogy állatok úgy akarnak lakmározni az emberből, ahogy ő lakmározik belőlük, a Föld törvénye, amely ellen kifogást sem a csillagok, sem a földi tölgyek vagy páfrányok nem támasztanak, csak az ember. De kérdem: mi jogon? Kiss vagy Schwartz úr megtömheti a bendőjét libahússal, a krokodil azonban nem ehet Kiss- vagy Schwartz-húst? Az ember támadása azonban az ember ellen borzalmasan undorító. Voltak és vannak korok, helyek, mozgalmak, sőt társadalmak és államok, amelyekben és amikor az emberek uralkodó csoportjának joga volt és van embertársát pecsenyévé szeletelve megenni, ízenként elevenen szétmetélni, megcsonkítani és megölni. A rabszolgaság intézménye például tárgyat csinált az egyik emberből, hogy a másik hatalmába adja. Ez a jelenség páratlan a Világmindenségben. A szegény Jézus nyomán támadt mozgalom, az ún. kereszténység, amely ceremóniák halmazával vette körül soványka egynéhány tételét, kétezer esztendős szakadatlan küzdelemmel, nagy hűhóval csak annyit ért el, hogy nagy általánosságban az egyedet törvényszerűen nem foszthatom meg fülétől-orrától, s nem ölhetem meg, ha szeszélyem megparancsolja. Ez a kereszténység egyetlen pozitív diadala, amely fölött és alatt azonban máig dívik a verekedés s szabályozott alakja, a párbaj, továbbá a sokak szervezett támadása (vö. háború), valamint a titkos és nyílt emberölés méreggel, hajításra vagy döfésre szolgáló különféle érctárgyakkal. Az undok emberi nyelv tele van ilyen kifejezésekkel: vért ontani, vérét venni, vérfürdő, vérvád, patakokban folyik a vér; s egész múzeumokat lehet megtölteni kardokkal, ágyúkkal, puskákkal, pallosokkal, nyaktilókkal s a kínzószerszámok százaival. Az ember elvetemültségére mi sem jellemzőbb, mint az, hogy életet adni ma sem tud másképp, mint csupán komikus ivarszerveinek változatlanul ugyanazzal az ostoba játékával, míg az élet kioltására ezeregy módja és eszköze van. S honnan vette hozzá a jogot?

A szervezet idő előtti kopása s rendellenes felépítése tulajdonképpen vád az élet princípiuma ellen. Hogyan? A természet csak csipás, lompos, rossz cseléd, akinek mindegy, hogy miként végzi el munkáját? Szóval az ember élete nem fenékig tejfel, de viszont fenékig megmérgezi saját maga. Csodálatos! Az ember iszonyúan retteg a természetes haláltól, amelyet szennyes képzeletében császári jogokkal ruház föl, de nem fél a természetellenestől, amelyet maga idéz fel, s amely elé bátran kiáll. Ha egy nyavalyás vége felé közeledik, a többi lázasan mozgósít orvost, patikát, papot, hogy mennél tovább nyújtsa a haldokló értéktelen életét; ezzel szemben bizonyos alkalmakkor csoportosan kiáll a másik csoport elé, s addig működik szerszámaival, míg lehetőleg mindnyájan meggebednek, „halált kapnak”, és „halált osztanak” - mondják ők. Ebből szinte az következik, hogy az ember okozta halál elviselhető, csak a természet adta elviselhetetlen, vagyis a törvényszerű törvénytelen, míg a törvénytelen a törvényszerű. A kutya érti ezt a logikát. Mintha bizony a csoportosan legyilkoltakat nem várná az a túlvilág, mint az ágyban kiszenvedőket!

Az ember penész-vakmerőségétől indíttatva hisz abban, hogy földi mocskossága után léte valamiképp folytatódik. Mutassunk rá itt egy újabb logikai hibára. Születése előtt az ember egyszerűen nincs, nevetséges földi létének vége, a halál után azonban tovább van. Miért? Olyan nagyfene valami a megszületés, hogy ezzel a ténnyel mintegy átszállójegyet váltott a másvilágra? Ez a hit kiirthatatlan az emberből, aki amennyire kutatja, mi van a síron túl, ugyanannyira makacsul elfordul a problémától, hogy hát az a híres egyéniség, lélek hol a csudában volt a születés előtt! Pedig vagy megvolt az emberegyéniség a születés előtt is, s ekkor jogosult feltételezni, hogy meglesz a halál után is, vagy nem volt meg a születés előtt, akkor viszont miért maradjon meg a halál után?

A természetellenesen csoportokban elhunytak tetemeit rábízzák a keselyűkre, ebekre, hiénákra, vagy hevenyészve elkaparják. A természetesen elhunyt egyed körül rettentő cécót csapnak, amelyet temetésnek neveznek, amikor is gondjuk van arra, hogy ez alkalommal jól bezabáljanak, s teliszopják magukat mámorító italokkal (vö. tor). A meghalt vagy a mennyországba, illetve pokolba kerül, vagy belerévül a megsemmisülésig a világprincípiumba, vagy egyszerűen megeszik a kukacok, s mint a Föld alkotóelemi paránya él tovább amorf állapotban vagy emberen kívüli szerves lény alakjában. A nirvána-, helyesebben nibbanahipotézisben lenne valami előkelő vonás, ha nem riadna vissza a szemlélő a benne megnyilvánuló egyetemes kétségbeeséstől. A kukacteória áll legközelebb a valósághoz, ha egyáltalán fontos volna a Mindenségben, mi az emberi egyed sorsa. Úgy vélem, az emberiség életében egyetlen valóság van: az Emberi Gondolat, főképpen matematikai megfogalmazásban, amelyet az egyed termel, de kollektívan él tovább, s mivel ez a gondolat rokonságban van a Mindenség alaptörvényének látszó Matematikai Gondolattal, nem lehetetlen, hogy az emberiség létének egyetlen célja a Gondolat megközelítése. A lélekvándorlást csupán úgy említsük, hogy durva ábrázolása a minden földi jelenségbe magát belefúró emberi kíváncsiságnak. Kicsi a mag, sok a szöveg, mintha egy négyéves, szép alakú kislányt felöltöztetnénk Sába királynőjének, az összes palástokkal, leplekkel és csillogó-zörgő diadémokkal, kar- és lábperecekkel. A pokolhipotézisre csak az a megjegyzésem, hogy elképzelése durva szövetű. Hogyan? Csak az égetés, döfölés fáj? Én például szívesebben süttetném, főzetném, metéltetném magamat az örökkévalóságon át, előre tudva, hogy a hús és ideg fájdalmának van egy határa, amely fölött a kín előbb kéjjé változik, hogy rögtön rá érzéketlenségbe tompuljon, mintsem hogy, teszem, az örökkévalóságon át hallgassam egy nagyképű, fecsegő, korlátolt egyetemi tanár szóáradatát. Számomra nagyobb kínszenvedés volna örökkön és csak ugyanazt a rossz regényírót olvasni, mint forró olajban ülni. A mennyországot a kellemetességek helyének képzeli el az ember. A kellemetesség vagy morális, vagy testi. A keresztény úgy gondolja - s ez igen megható! -, hogy a mennyekben erénnyé nemesülve ül a lelki boldogság tudatos révületében. El kell ismernem, hogy itt felcsillan a nemes kristályprincípium egy szikrája, de még mindig túlontúl sok benne az anyagi vonatkozás, főképp, hogy körülhatárolt helyen képzeli el a mennyországot, amely bajosan gyömöszölhető be a tér-idő egység görbült kontinuumába. Amennyire gyermekesen túloznak a hivők, mikor úgy vélik, hogy boldogságukat a folytonos imamormolás vagy éneklés fogja amott biztosítani, ugyanannyira durván tévednek az ateisták, akik unalmasnak találják az ilyen mennyországot. A pokolképzet eredete összetett: benne van annak csökevényes emléke, hogy az ember valaha közvetlenül tapasztalta a Föld belsejének izzását a vékony kéreg alatt, továbbá a tudatalatti mardosó önvád a sok elkövetett gazságért, végül pedig egy pedagógiai és rendészeti óhaj, amely ijesztő korlátokat akar vetni e gazságok elé. Ilyen értelemben: egy geológiai tapasztalat összefűzése morális (tehát tisztán földi) elemekkel. Ezért semmi köze a mennyországképzethez, amely tisztán transzcendentális, föld feletti; szivárványanyagú színes híd, amelyen az emberi gondolat a Mindenségprincípium felé kúszik. Hogy a különféle vallásfelekezetek milyen mondva csinált bűnökért akarják az embereket a pokolba dugni vagy ugyanilyen erényekért a mennyországba feltolni ülepüknél fogva, arra éppúgy nem vesztegetek szót, mint a testi kellemetességek muzulmán mennyországára. A papok sokszor összetévesztik a kényelmüket az igazsággal, s hagyományszerű lomokba kapaszkodnak, amikor a gondolat szédítő szellemi útra akarja őket ragadni. Az örök pokol és örök mennyország ellentétes összefűzése viszont, ezt el kell ismerni, elsőrangú rendőri ötlet, állatszelídítői eljárás a bestia féken tartására. Hogy sikertelen, az más kérdés. Az emberi kíváncsiság természetesen most azt szeretné tudni, van-e pokol és mennyország. Mihelyt hisz vagy nem hisz benne az ember, egyaránt állást foglalt már, mert nemcsak az van, amiben hiszek, hanem az is, amiben nem hiszek. Igenlés vagy tagadás csupán aritmetikai előjel kérdése, amely a valóságon mit sem változtat. A kristályprincípium számára ez az egész kérdés nincs, jobban mondva még a nincsen sincs. Az emberi nyelv itt elégtelen a földi gondolattá tartósítani valamit, ami lényegénél fogva nem földi, aterrestre.

 

 

 

XII. A CSALÁD ÉS TOVÁBB-BURJÁNZÁSAI

 

 

Képzeljünk el egy bozontos, nagy pocakú ősembert, aki fogott magának egy nőstényt. A fajfenntartás többször megismételt műveletének kapcsán utódokra tett szert, akik eleinte csak terhére voltak, később azonban hasznos rabszolgáknak bizonyultak. A kis nőstényekkel újabb nemzedékeket lehetett nemzeni, a kis hímeket vadászkutyaszerepre lehetett befogni. A család magja csakugyan egy férfi együttélése egy nővel. E kettőből csakhamar ős lett, egy egész kis horda élén, amelynek hol a férfi, hol a nő volt a legfőbb ura, bár alapvető különbség köztük, hogy az ősapa sorban újabb gyermekeket csinált leányának, unokájának, sőt dédunokájának, míg az ősanya nem lehetett mindig szerelmi társa a fiának, pláne unokájának, sőt dédunokájának, mert a haszontalan lurkók egyszerűen elszaladtak a kétes megtiszteltetés elől, s inkább egymás közt csintalankodtak, míg az ősapa erőszakos ölelése elől nem volt menekvés. Ez az oka annak, hogy a matriarchátus nem olyan ellenálló és általános berendezkedés, mint a patriarchátus. El kell ismerni, hogy az ember igyekezett a család intézményét megtisztítani, de annyi égi, politikai, gazdasági, társadalmi szempontot kevert össze, hogy a végén kijött egy áttetsző és tetsző séma, amely körül ugyanannyi a mocsok, mint a barlangos időkben, az egy incestust kivéve, ami érthető is, hisz az incestus olyasvalami, mintha saját magával, illetve egyik felével szeretkeznék az ember, hovatovább igen unalmas és egészségtelen.

A családból aztán, amelyben a többieket háttérbe szorítva uralkodóvá vált a hatalmi mozzanat, ezen az alapon további csoportosulások burjánzottak el, úgymint törzs, nép, nemzet, állam, asztaltársaság, szabadkőművesség, szerzetesrendek, céh, cég, részvénytársaság stb. A nemi kapcsolatok itt természetszerűen háttérbe szorulnak, bár nem véletlen, hogy a cégfőnöknek gépírókisasszonya egyúttal a babája szokott lenni, de az már nagyon fontos, hogy egy király kit vesz feleségül, s ki lesz egy bankelnök gyermekeinek anyja. Így verődött össze az emberi együttélés, amelyet társadalomnak neveznek, fennen hangoztatva, hogy az ember társas lény. De miért? Azért, hogy a társ a társának halálos irigye és ellensége lehessen. Ha egyedül van, megeszik a tetvek és tigrisek, összefognak hát a tetvek és tigrisek ellen, közben azonban egymás tetvei és tigrisei. Érthetetlen? Aki az embert ismeri, inkább azt fogja mondani, nagyon is érthető.

Az ősapa még csak győzte egyedül a család ügyeinek rendben tartását, a törzsben már néhány ősapa összeállt, kinevezték magukat vezetőknek, s valóban azzá is váltak, mert rátették kezüket az élet folytatását biztosító eszközökre és élelemre. A törzsnek már bonyolult szabályai vannak, de még mindenki számára áttekinthetők, ezért a törzsfő „állása” nem olyan biztos. A népközösség szabályait már csak egy kisebb csoportnak van módjában áttekinteni, ezért a népvezető hatalma már szilárdabb. Nemzetté akkor lesz a nép, amikor felismeri különbözőségét a többi néptől, s egyben az a meggyőződés támad benne, hogy különb is, mint a többi. E fokon már művészetté fejlődik a csorda vezetése, s amikor a nemzet államot alkot, a vezetők külön kis szervezetet állítanak össze a nagyobb szervezet vezetésére, természetesen részben a vezetettekből, akikkel elhitetik (fizetés, sáp, rendjel stb.), hogy ők maguk is vezetők. Olyan ez, mint a vas előtétkályha a nagy cserépkályha előtt vagy mint egy kis gép, amely egy nagy gépet hajt.

A modern államban két, nem egyenlő részre oszlik a nép: intézőkre és intézettekre. Az intézők erődített helyeken (vár, minisztérium, adóhivatal stb.) élnek, mégpedig igen jól, azzal az ürüggyel, hogy az intézettek ügyeit intézik. Az intézett adót fizet azért, mert él, katonáskodik azért, hogy az intéző úgy éljen, ahogy akar. Az intézettet jellegzetes morgásáról lehet megismerni, amelyet szeret jelszavakba foglalni, mint például: „Akasszátok fel a királyokat!” (nem kedves a földi nyelv? az ember felakasztja a kabátját, elveit és királyait egyaránt), „8 óra alvás, 8 óra munka, 8 óra pihenés”, „Pakisztán!”, „Szabad bevándorlást Palesztinába!”, „Non-cooperation” stb. Ha már nagyon nekikeseredik, részben pihenéssel (sztrájk), részben fokozottabb mozgással (forradalom) tiltakozik. Ha van gőz, van ellengőz is. Az uralkodó osztály a forradalom ellen kitalálta az ellenforradalmat, a sztrájk ellen a tárgyalást és szuronyt. Az intézettet sokszor koplalóművészetéről lehet megismerni, s általában hajlamos a lompos megjelenésre. Egyes intézettek nem átallanak télen kiskabátban és mezítláb járni, ami nagyon káros, mert veszedelmesen meghűlhetnek, járványok keletkezhetnek köztük, amelyek átcsaphatnak az intézők csoportjára is! Az intézett rendszerint sovány, mogorva, elégedetlen cucilista, istentagadó. De gyáva! Tízmilliót féken lehet tartani e célra idomított tízezerrel.

Az intézett folyton javítani törekszik sorsán, e célból beszél (Jézus), könyveket ír (Marx), fegyvert ragad (Spartacus, Dózsa). Az intézett általában gyalog jár, vagy erre a célra épített szűk skatulyában (vonat, villamos) szállítják ide-oda az intézők, miközben a viteldíj és zsúfoltság figyelmezteti alantas voltára. Az intéző puszta feledékenységből, mert mindig az intézetten jár az esze, s így nem ér rá magával törődni, annyit eszik, hogy sajnálatosan jól táplált. Ruhául sincs ideje festői toprongyot összeállítani, hanem magára ölti a keze ügyébe eső elegáns darabokat. Kényelmére annyira nem kényes, hogy lakásába engedi cipelni a legkülönbözőbb tárgyakat (bútor, kép, ezüsttál, nipp, függöny, szőnyeg, párna), amelyektől mozdulni sem tud, míg a boldog intézett szabadon mozoghat puszta odújában. Az ember társas lény, mondtuk, az intéző ezt készségesen elismeri az intézettek javára, akik így egymás hegyén-hátán élhetnek, míg ő maga remeteösztönétől hajtva félrevonul távoli magános villákba, udvarházakba és kastélyokba, ahova természetesen, hogy ne legyen szegény egyedül, csapatostul hívja a vendégeket. Az intéző vigyáz, hogy az intézett alkoholmérgezést ne kapjon, e célból filantropikus hajlamánál fogva maga hörpint fel minden, pezsgőt. Az intéző az intézett ügyeiben folyton szaladgál, de annyi az útja, hogy ezt nem teheti gyalog, ezért beletörődik abba, hogy lóháton vagy kocsin rázzák egyik helyről a másikra. A köztudomás szerint derék egyénné nevelő spártaiasságot átengedi az intézetteknek, ő maga elviseli, hogy autóját belül kipárnázzák. Hősiesen vállalja az élet minden kényelmét, hadd satnyuljon ő maga rút szibarita vázzá, csak az intézett díszelegjen a főerényekben: legyen edzett, éljen korpán, tűrjön hideget és meleget. Mit tesz az, hogy élete így megrövidül? Annál hamarabb látja meg a mennyeknek óhajtott országát. A nemes intéző vállalja helyette a poklot.

Az intézett általában kevés szavú, az intéző annál bőbeszédűbb. Nem fogyó írásban és nem szűnő szóban magyarázza az intézettnek, hogy ő, az intéző, milyen okos, nemes, előrelátó, amit az intézett végül is elhisz. Néha azonban az intézettek megfeledkeznek erről a tömérdek jótéteményről, amellyel az intézők halmozzák el őket, s pillanatnyi elmezavarukban elzavarják az intézőket, a világrend azonban csakhamar újra helyreáll, mert vagy a régi intézők térnek vissza (vö. Ballada az elűzött és visszatért grófról), vagy az intézettek kis csoportja vállalja nemeskeblűen az intézők szerepét.

Az intézőnek van egy remek találmánya, amellyel az intézettet megkíméli a vele való érintkezéstől, s ez: az akta. Jótéteményei elsorolhatatlanok: az akta nem felesel, nem kér enni, fiókban lehet felejteni, elveszthető, könnyen eltéved, tűri az elintézést s az el nem intézést, és ha az életben nem is ered belőle semmi következmény, aláírják s félreteszik, a benne fel- vagy lefektetett üggyel tovább a kutya sem törődik. „Megette a fene az egészet” - mondja az illetlenségre hajlamos intézett; ugyanezt az intéző finoman így fejezi ki:’ „Ad acta tenni.” Az intézők között azonkívül nemes verseny is folyik, ki a valódibb intéző. Az intézők enemű buzgalmukban kölcsönösen csirkefogónak becézik egymást, lehetőleg a nagy nyilvánosság előtt és nyomtatásban. A romlott fantáziájú intézett a „csirkefogó”-t „banditá”-nak érti, miként Boz helyes kiejtése Dickens. Kíséreljük meg ezt matematikailag ábrázolni. X férfiú A közéleti helyen ül, Y viszont B helyen. X szerint Y, Y szerint X csirkefogó. Fogdosási tevékenységet imputálnak tehát egymásnak, amely csirkére irányul. Miért rájuk, rejtély. Az intézett fütyül rá, hogy az intéző mit fogdos, tyúk- vagy tyúkocskacombot, de ámulva állapítja meg: pro primo, ha X-nek van igaza, mért nem kergetik pokolba Y-t (B mínusz Y), ha pedig Y-nak, mért nem hajtják végre az A mínusz X műveletet; pro secundo, ha egyiknek sincs igaza, micsoda züllöttség akkor a vádaskodás, milyen erkölcsi alapja van az ilyen intéző csoportnak? Pro tertio, mind a kettőnek igaza van, akkor azonban valóban rohadt a jelenséget felmutató embercsoport. De így csak a szennyes képzeletű intézett ítél. „Csirkefogó” valóban becenév, s az ilyen párbaj vége rendesen az, hogy X elfoglalja B helyet, Y viszont A-t, s megy tovább az intézők vidám játéka, mintha mi sem történt volna. Ez az intézők belviszálya; külviszályukat a maga helyén fogom tárgyalni.

Az intézők véleménye kifogyhatatlan. Nem elégszenek meg azzal, hogy az intézettek fejére üljenek, tanúbizonyságát adva ezzel is igénytelenségüknek, mert a fej ülésre nemigen alkalmas képződmény, hanem az intézettek általános morgását zeneileg két részre osztják; az egyik a szidalom kísérő basszusa, a másik a hozsanna vezető szólama...

A leleményes intézők egyik találmánya: a sajtó. Kecsesen összehajtogatott papírlapokra sorokat nyomtatnak úgy, hogy bizonyos térközök válasszák el őket, mert az újságolvasó főként a sorok közt szeret olvasni, hogy mit, azt nem köti senki orrára, viszont a hírlap mindenki orrára köt, főként olyat, ami nem érdekli, az érdekes híreket az újságolvasók közlik egymással, szerkesztők azonban sohasem tudják meg. Azt az embert, aki újságjának minden szavát végigolvassa, spirituszba teszik, és múzeumban mutogatják. Mint nyersanyag vagy félgyártmány azonban a hírlap sokféle szolgálatot tesz: szabályosan felszeletelve magán- és köztisztasági célokat szolgál, ábrákba vágva konyha- és kamradísz, gombóccá gyúrva tisztogatóeszköz, begyújtásra kiváló lobbanékonyságánál fogva, kopasz fejre borítva délutáni álomban véd a legyektől, csomagborító, padlófelmosáskor szőnyeghelyettesítő, ruhák zsebébe gyűrve óva molyoktól, kilószám mérve makulatúra, általában kitűnő hőszigetelő, de cipőben naponta váltandó, ezért is hívják napilapnak. Áldásos intézmény, s oly sok kell belőle, hogy az emberiség sosem szűnt meg a szabad sajtót követelni. Amit az intézők államnak neveznek, azt az intézettek hazának hívják. A kettő között az a különbség, hogy a hazához verseket írnak, az államhoz általában nem szokás ódákat és himnuszokat írni. Mikor az államok egymással viszályba keverednek, sietve felveszik a haza nevezetet, s az adón kívül vért is követelnek, amelyet e célra kiválasztott mezőn, az ún. csatamezőn csapolnak le egymásból, úgy azonban, hogy A haza polgárai B haza polgárainak veszik vérét és fordítva. Ha A haza egyedei egymás vérét ontják, e műveletet polgárháborúnak nevezik. A vérontás nem megy csak úgy ukmukfukk, erre a célra külön ruhát öltenek, amelyre fényes ércfityegőket aggatnak. Az államok nagyjából megférnek egymás mellett, a hazák soha, mert mindenki úgy szereti hazáját, hogy e művelet gyakorlásának szabadságát megtagadja más haza gyermekeitől, ezt nevezik sovinizmusnak. A sovinizmus az irigységgel párosult kapzsiság egyik formája, rokon vele a szerelmi féltékenység, pénzsóvárság és földéhség, általában minden tulajdonjognak tulajdonérzéssé elfajulása.

 

 

 

XIII. KIÉ A FOGKEFE?

 

 

Az emberiség egy elenyészően kis részének furcsa szokása az egyébként táplálkozásra szolgáló „folyékony ásvánnyal”, a vízzel való külső érintkezés, az ún. mosdás és fürdés. Utóbbi akkor áll elő, ha egészen belemártják magukat; az előbbi névvel testük egyes részeinek locsolását nevezik. Különös szeretettel locsolják kezüket, ritkábban arcukat, majdnem soha a nyakukat s elvétve a lábukat, amit egy tudós lengyel emlékirataiban költői kérdés alakjában így jegyzett fel: „Wie ist das? Man wäscht die Hände, manchmal das Gesicht und nie die Fuss?” A furcsa szokás eredetét nem sikerült kibogoznom. Legvalószínűbb a következő magyarázat: oly mocskosnak érzik lelküket, hogy szeretnék megtisztítani, mivel azonban nem fémek hozzá, jelképesen a kezüket mossák meg helyette. Egyesek a szájukat is öblögetik, s közben a fogukat kecses kis kefével súrolják, úgy mint nagyobbakkal a padlót vagy grádicsot. Padlósúroló kefét divat kölcsönkérni, fogkefét soha.

Mármost. Egy író azt állapította meg: „A fogkefém határozottan magántulajdon. De például a villamoskocsi sosem lehet az, mert bár egyszerű polgárként nem vehetem csupánvaló birtokomba, de más által való birtoklásába beleszólhatok, s azt szabályozhatom.” Az embert sokféle nyavalya pusztítja erkölcsileg és testileg, de egy sem olyan átkos számára, mint a magántulajdon. Ez az intézmény egyidős az emberiséggel, s már ez a tény is azt mutatja, hogy valami nincs rendben körülötte, mert ellene mond az ember örök vesszőparipájának, az ún. haladásnak. Van gyakorlati és elméleti magántulajdon. Van szükséges, szükségtelen és eszköz-, avagy célmagántulajdon. Gyakorlati például a cipő, elméleti például a gyár. Szükséges például egy kalap, szükségtelen tíz kalap, s eszköztulajdon a száz kalap.

Az első magántulajdon a bunkósbot volt, amelyet a bozontos ősember azért ragadott kezébe, hogy agyonüsse vele a támadó állatot s nem támadó felebarátját (vö. Káin és Ábel). Az első szükségtelen magántulajdon az a második furkósbot volt, amelyet agyoncsapott embertársa kiejtett a kezéből. A szükséges magántulajdonnal nemigen lehet rendelkezni: pendelyemet nem adhatom másnak, mert akkor pendelytelenné válok.

- Pardon - szakította félbe önmagát Dávid -, figyeled, mihelyt magántulajdonról van szó, első személyben beszélek? A fene egye meg! Ennyire emberré lettem? Legfőbb ideje, fiam, visszavedlenem kristállyá! De hagyján! Folytatom.

S Dávid folytatta a tollbamondást:

Használnom kell ruhámat, edényemet, lakásomat, ami mind nem lehet egyszerre az enyém és másé. Nem adhatom másnak, mert akkor hol lakom, miből eszem, s mit hordok én? Még nem élt a világon ember, aki két furkósbottal járt volna, a zsákmányolt bunkóval tehát rendelkezhetett, elajándékozhatta, elégethette, elhajíthatta. Általában a magántulajdon akkor válik veszedelmessé, ha szabadon rendelkezem vele. Az első tőke ez a második furkósbot volt. A bozontos bácsi vérszemet kapott, fölfedezte, hogy a szükséges holmikból készletet gyűjthet, ami lehetővé teszi számára, hogy majomszerű szeszéllyel váltogathassa őket, tekintélyét növelhesse számukkal, s botját nem kímélve verekedhessék vagy verekedtethessen, mert van a raktáron elég muníció. Ennek a piszok féregnek csak meg kellett indulnia ezen az úton, hogy aztán ne ismerjen megállást. Előbb egy barlangja volt, mondjuk, déli fekvésű, télen kellemes, nyáron fülledt. Szemben vele egy másik nyomorult élt északi nyílású, nyáron kellemesen hűvös, télen zord lyukban. Mi sem volt egyszerűbb a mi gazfickónknak, mint ezt a nyomorultat agyonverni, s így külön téli és külön nyári rezidenciára tenni szert. Talált ez az alak egy földdarabot, amelyen annyi bogyó és gumó termett, hogy évszámra elég volt a családnak, de odébb egy másiknak hasonló földje volt. Ha mármost ez a másik gyöngébb volt, ütlegekkel, megkötözéssel, éheztetéssel arra lehetett kényszeríteni, hogy mind a két földről ő szedje össze a gumót, s maga azon tengődjék, amit odarúgnak neki. Ezzel a családbéli rabszolgákhoz hozzácsatlakozott az első idegen rabszolga, aki amazoknak is rabszolgája volt. Ez már intézmény. Íme: az elfajuló magántulajdon megteremtette a rabszolgaság intézményét.

Ez a helyzet máig sem változott, ha fejlődött is. A számítás egyszerű. Tízen élünk például ősemberek ezen a környéken. Mind a tízen hol koplalunk, hol jóllakunk. De ha négyen összeállunk, vagy ha én - iszonyú erejű - rabszolgaságomba pofozok más három erősét, mi négyen úgy uralkodhatunk a másik haton, hogy éhezve is azok kötelesek dolgozni, hogy mi négyen mindig jóllakjunk.

A számokat sokszorozzuk meg, a viszonyokat bonyolítsuk, s előttünk áll a modern állam.

Az ilyen uralkodó típusú ősembernek az „országa” addig terjedt, amilyen messzire egy követ elhajíthatott, a kőhajításra idomított rabszolgák számával azonban nem egyenes, hanem négyzetes arányban tágult a terület határa, míg végül azzá nem vált, amit ma nevezünk országnak. Már csak a hókuszpókuszok kellettek, külön díszes ülőke (trón) a főgazember ülepe alá, a mese kitalálása, hogy maga isten ruházta fel az ipsét az embereken basáskodás hivatásával, aranyból készült hordhatatlan tökfedő (korona), léhűtők és talpnyalók környező sokasága (udvar), hogy az intézmény kitéphetetlen gyökeret verjen, s ellentmondás nélkül lehessen a halandókat a fentebb ismertetett két csoportra, intézőkre és intézettekre osztani.

Az ember, pardon, a kristály el is gondolkozik, nem érdemlik-e meg kivételes helyzetüket az intézők s több évezredes nyomorúságukat az intézettek, hisz oly fensőségesen okosak, ravaszak és bátrak amazok, s oly tökfilkók és gyávák emezek, míg mindketten egyformán gonoszak. Persze ha az intézőkben élne a kristályprincípium, akkor - nem is lennének intézettek.

A legzseniálisabb intézőtrükk és blöff: a pénz, külön e célra alakított, lyukas vagy lyuktalan, szögletes vagy kerek ércdarab, amelyre az intéző ráfogja, hogy ennyi meg ennyi tyúk, nadrággomb, köpőcsésze, alma, kolbász stb. ára van benne, s az intézett elhiszi. Eredetileg persze ritka fém (arany) volt a „pénz”, ritkasága tette lehetetlenné a vele való visszaélést, ma papundekliból is lehet pénzt „verni”. Ha ez sincs, vékony papírlapokra nyomtatják rá, hogy az pénz. 1 ér belőle 1 tojást. Az intézett gyanútlanul ad egyért egyet. Aztán egyszer csak megbolondul, és 1 tojásért 10 papírlapot kér, majd 100-at, 1000-et, 10000-et, 100000-et, milliót, billiót, trilliót. Ezt hívják inflációnak, azaz fölfújásnak, mert az intézettek azt kívánják, fújják föl azt, aki az ilyen pénzt kitalálta. Mivel quadrillióban már senki sem tud számítani, a folyamat itt megáll. Az intézők kijelentik, hogy ami eddig 1 000 000 000 tallér volt, az mától fogva 1/2 fitying. Az intézettek arca kiderül, körtáncot lejtenek, ezt kurjongatva: „Meghalt a tallér, éljen a fitying!” - s újra adnak 1 papírlapért 1 tojást. Ez a lefújás, azaz defláció. Mindenki le van... fújva. És boldog!

Mondhatom, amilyen pocsék teremtmény ez a penész, olyan szórakoztató. Csak ne lenne annyira büdös! Az emberszag szinte kibírhatatlan, s minden színváltozatnak megvan a maga egyéni bűze, de senki se érzi maga, s nem is emlegeti, csak a soviniszták, akik minden más nemzet neve elé odateszik a „büdös” díszítőjelzőt. Egyes testrészük még külön rábüdösödik, de ezt már ők maguk is megérzik, s moziban, gyűléseken mulatságosan fintorognak tőle. Egyes területeken népbetegség a lábillat túltengése, pl. Pomeránia. Élt is a XX. század elején egy császár, akinek olyan büdös volt a lába, hogy ez a perhorreszkált körülmény több esztendős véres verekedést, ún. világháborút váltott ki.

- Te Dávid - szóltam közbe -, a világháborúnak más volt az oka...

- Földi orrpontból, öregem - legyintett Dávid, s nem zavartatva folytatta:

Az intézetteknek az a része - nagy sokaság -, amely nem áll az intézők zsoldjában, mint rabszolgahajcsár, pandúr, tisztviselő, parasztterelő, munkáshajszoló, s nem él az intézők asztaláról lehulló zsíros morzsákból, mint az orvos, ügyvéd, író, mérnök, iparos, kereskedő, koronként fellázad, s minden kézre kerített intéző belét kitapossa, míg vezetőiket meg nem ölik, vagy intézőkké nem léptetik elő. Ezeket a mozgalmakat általában lázadásnak, zendülésnek, forradalomnak nevezik. (Rabszolga-, paraszt-, munkás- stb.) Különös volt az a mozgalom, az ún. kereszténység, amely úgy vélt segíteni a bajon, hogy a saját belét fokozottabban tapostatta ki, de evvel sem ment sokra...

Élt a XIX. században egy európai zsidó, aki végre ki merte mondani, hogy nem kell intéző osztály, az intézettek maguk intézzék sorsukat. Ebből a helyes ötletéből, nemhiába volt német, új tudományt csinált, amelyet azonban helyes érzékkel rögtön át is akart ültetni a gyakorlatba. Azóta az emberiség története a legutálatosabb látványt nyújtja. Az intézők vadul harcolnak a napvilágnál világosabb emberi jogok ellen, s az intézettek még mindig nem tudták legyőzni őket, sőt az a veszedelem fenyeget, hogy úgy jár, mint az a régi ázsiai, szintén zsidó, akinek mozgalmából vallást, magából istent csináltak. Az ún. proletárok hősies küzdelme az ún. tőke ellen eddigi eredménytelenségében lehangolóbb földi tapasztalataim közé tartozik. Méltó-e az ember névre az, aki csak maga alatt akarja tudni társát, félember vagy egész állat színvonalra szorítva? De rosszul kérdem, mert ez az „ember”, ez az igazi „Ecce homo”!